Epilógus

Cornelia

- Mi van? – nézett rám Colin, mire gyorsan elkaptam a tekintetem róla. – Mit néztél?

- Semmit – vágtam rá, holott egy ideje Kailey vonásait kutatom rajta. Nem tehetek róla, hetek óta álmodom Kaileyvel és bár nem akarok gyereket tizennyolc évesen, alig vártam már, hogy megkapjam. És ettől a sráctól lesz, aki itt fekszik mellettem alig pár centire.

Na, nem kell perverzségekre gondolni, csupán együtt tanulunk, én pedig elkalandoztam, és nézegetni kezdtem Kailey apukáját.

El sem hittem, hogy már hetek óta minden rendben van közöttünk. Oké, majdnem minden. Colin eléggé kiakadt, amikor megtudta, hogy nénikéim olyan főzetet adtak az anyukájának, amitől nem fogja furcsállni, akármilyen furcsaság is történik körülötte (mint az, hogy a fia hetekre eltűnt, vagy hogy most az unokatestvérével jár, akinek valahogy megváltozott a DNS-e), és az sem volt szép, amikor Colin a hátam mögött meghívta látogatóba az apámat, de végül azzal is megbékéltem valahogy. Beszéltem az apámmal, és meghallgattam az érveit, sőt még vonásokat is felfedeztem benne, amik bizonyítják, hogy tényleg rokonok vagyunk, így nagyjából képes vagyok elviselni őt. Nem úgy a nénikéim, akik új főellenséget találtak maguknak Colin helyett.

Mondjuk Colint amúgy sem szidhatták többé, mert egy kis Főboszorkányos hangsúllyal megkértem őket, hogy ne tegyék. Néha nem is olyan rossz Főboszorkánynak lenni, már kezdek egészen belejönni.

- Á, szóval semmi lennék? – kérdezte Colin közelebb húzódva hozzám. Egy pillanat alatt átkarolt, és a számra nyomta a száját egy másodpercre. – Legalább negyed órája bámulsz, tényleg a semmiért?

- Lehet, hogy azért, mert olyan jóképű vagy – évődtem vele elszántan terelve a témát Kaileyről. Nem akartam, hogy stresszelje, miről álmodozom, nem biztos, hogy jól venné ki magát.

A jövőképben Colin legalább tíz évvel, ha nem többel volt idősebb, mint most, kicsit korai lenne elárulni neki, min gondolkodom rendszeresen. Csókolóztunk egy kicsit, aztán kimentettem magam a kérdezősködés alól azzal az indokkal, hogy hozok fel egy kis sütit.

- Megint leveled jött Kierantól – közölte velem Daphne, amint leértem. Már nem volt olyan lelkes, mint az első levéltől, ugyanis Kieran azóta naponta írogat nekem. Mondjuk én is neki, főleg, ha olyan bosziügyek merülnek fel, amiket nem tudok rögtön megoldani.

- Majd később elolvasom – bólintottam. – Most viszek fel egy kis sütit, nem gond, Flora néni? – néztem másik nénikémre.

- Persze, kis boszorkányom, egyél, amennyit csak akarsz.

- Colin is itt van? – kérdezte Daphne. Ha nem ismertem volna, azt mondom, már semmi különösebb baja nincs Colinnal, de mivel nagyon is jól ismertem, tudtam, hogy csak miattam kedveli.

- Mit szólnátok hozzá, ha megmutatnám, mit láttam a jövőben? – kérdeztem hirtelen ötlettel. – De persze nem mondhatjátok el Colinnak, sem senkinek, rendben?

- Corn, évek óta őrizzük ennek a városnak az összes titkát – felelte Daphne méltóságteljesen. Mondjuk ezt el is hittem, mindenkiről tudták, mi a szennyese ez már biztos.

- Hogyan? – pislogott rám Flora. – A jövőbelátás olyasmi, ami még nekünk is nehezünkre esne, nem lehet, hogy… - elakadt a lélegzete. – De persze, hogy lehet, te Samhain lánya vagy.

Magamban mormogtam valami nem túl szépet, aztán vizet engedtem Flora legnagyobb dézsájába, hogy meglegyen a felületem.

Fehér Istennővel való találkozásom óta foglalkoztat a kérdés, Kieran már küldött is nekem egy könyvet a jövőbelátásról, gondoltam, ideje kipróbálni, mit tudok. Tíz percembe telt, hogy rájöjjek, egyáltalán nem megy nekem a dolog. Bosszúsan borítottam ki a vizet a mosogatóba, és igyekeztem elhessegetni az engem vigasztalni próbáló nénikéimet.

- Akkor csak azt láthatjátok, amit én is láttam – sóhajtottam végül. Az első képet választottam, amit Leukothea is mutatott nekem a szőke nővel, ami félrevezetett akkor.

Nénikéim tágra nyílt szemmel meredtek a tükörre, amit erre a célra használtam – oké, a dézsa felülete lehet kicsit túl nagy volt – majd összezavarodva néztek rám.

- Ez Colin volt? Ki az, a felesége?

- Nem tudom, ki az a nő – ráztam meg a fejem. – De a kislány, Kailey… ő az enyém. Az enyém lesz, és Colin az apja.

- Gyönyörű – lehelte Flora, Daphe pedig sírásban tört ki.

- Daphne néni! – öleltem át meglepetten. Oké, tőle nem számítottam sírásra, Florától igen, de Daphne?

Nem sokáig csodálkozhattam, Flora is átölelt, és együtt sírtak rajtam.

- Mi történt? – robbant be Colin. – Valami baj van?

Nénikéim elengedtek, és rá meredtek. Biztos voltam benne, hogy ezúttal nem azt a Colint látják, aki ott áll előttük, hanem azt az édes jelenetet, ami a fejemben milliószor és egyszer lejátszódott.

- Ó, te bajkeverő gazember! – csattant rá Daphne a könnyeit törölgetve, majd átölelte Colint.

Flora és én eltátottuk a szánkat, Colin pedig meglepetten pislogott Daphne válla felett.

- Most mi van? – tátogta felém.

- Családi ölelés! – kiáltottam fel, majd Flora és én is csatlakoztunk az öleléshez.

Tudtam, hogy szegény Colin valószínűleg azt hiszi, csak álmodja a nénikéim szeretetrohamát, ám engem megelégedéssel töltött el a gondolat, hogy most már nénikéim is értik, a sorsom már annyira összefonódott Colinéval, hogy hiába minden tiltakozás. Biztos voltam benne, hogy ezután már tényleg nem lesz miért aggódnom. De vajon lehetek egyszerűen csak boldog? Naná!  

Colin

- A csudába, miért nem működik? – kérdeztem Barnie-tól mérgelődve, aki eddig mellettem szunyókált, és csak most ébredt fel arra, hogy a ököllel verem a billentyűzetet.

Az én zseniális, egyedi, fantasztikus, remekül kigondolt ajándékom nem akart működni, pedig már Cornnak is bejelentettem, hogy még ma kap tőlem valamit. Hagytam a csudába azt a szolgáltatót, aminél voltam, úgy, ahogy volt, mindenestül bezártam az ablakot, és átmentem egy másikba. Volt egy olyan érzésem, hogy mire végzek vele, kismillió Samhain lánya blog lesz a világhálón. Annyi volt ebből a jó, hogy így nem lophatták el a nevét, mert én már megtettem az összes ingyenes – és három fizetős – oldalon.

- Mi ez a nagy hang? – jött be hozzám az apám.

- Corn ajándékot készíteném, ha tudnám.

Odajött mögém, és csendben nézte, ahogyan profi módon kitöltöm az űrlapot, azután a továbbra kattintok.

- Állj! – tette vállamra kezét.

- Mi az? – néztem rá hátra. Barnie, aki egy ideje ingázott a két ház között, fittyet hányva a köztük lévő távolságra. Most peckesen kisétált szobámból, hogy Corn után nézzen.

- Nem jól írtad be az e-mailcímet.

Döbbenten meredtem az apámra. Kemény egy hónapnyi együttlakás után is képes volt újra meg újra meglepni. Nem kérdeztem meg tőle, honnan tudja egyáltalán, mi Corn e-mailcíme, átírtam arra, amit mondott, és voila! A blog ott volt formázásra készen. Írtam is egyből egy nyitóbejegyzést.

Reneszánszát éli a boszorkányság

Ezennel örömmel tudatom a nagyérdeművel, hogy szeretett Főboszorkányotok visszatért! Az, aki szereti a mágiát, az érdekfeszítő élménybeszámolókat, és a lelkes bejegyzéseket, most azonnal mentse le magának a blogot, annál is inkább, mert nehéz megtalálni a többi, hasonló nevű oldal között. Az, aki  meg nem bírja annyira a mágiát, jöjjön bátran át az én oldalamra: www.howsurvivetheschool.blog.com. Ott garantáltan  mindent megtudhat a gimis túlélésről, plusz olvashat sikettörténetemről, amit, ha minden jól megy, egyszer még rendes könyvformában is ki fogok adatni.

Tetűt, tücsköt, aranyhalat!

- Egész biztos vagy abban, hogy ennek örülni fog? – kérdezte apám bizonytalan hangon.

- Még jó, hogy, én csináltam neki – feleltem fellendítve a lábamat az asztalra, épp csak elkerülve a számítógépet, és kedvtelve legeltettem a szememet a blogon. Szürke volt, rusnya volt, de működött.

- Fiam, ami a családi szalonnasütést illeti…

- Mi van vele?

- Most kezdődik.

- Hogy mi?! Ugye most csak viccelsz?

Elszörnyedt pillantásomat látva hangosan felnevetett. Tudhattam volna, hogy szórakozik velem, már pizsamában volt, és egyébként is este tíz felé járt. Corn valószínűleg a gépe előtt ülve várta, hogy felhívjam, mikor nézheti meg végre az ajándékát. Felháborodott pillantást vetettem apámra, majd visszafordultam a monitorhoz, hogy mentsem a változásokat.

- Aludj jól, fiam! – veregette meg a hátamat apám. – És kösd fel a gatyádat, mert holnap tartjuk a családi összejövetelünket. Itt az ideje elbeszélgetnünk a jövőtökről.

- Ne is számítsatok ránk! – kiáltottam fel kis fáziskéséssel, még az se érdekelt, hogy már rég becsapódott utána az ajtó. – Semmi kedvem összeülni, és Corn se lelkesedik az ötletért!

Ez utóbbi hazugság volt, de reméltem, beveszi. Corn az utóbbi hetekben imádott a jövőről beszélgetni, és észrevettem, hogy a sok beszélgetés sem elég neki, sokat álmodozott róla. Nehéz volt a jelenben tartanom, de végül sikerült botrányos tanulmányi eredményemmel. Szóval csak napi programmá vált a tanulás, folyton maga mellé hívott, könyvet nyomott a kezembe, és kikérdezett az anyagrészből. Az elején még vicces volt, folyton eltereltem a témát, és változatos személyiségem ezer sziporkájával szórakoztattam, de aztán Corn ezt megunta, szóval mással nem tudtam eltéríteni a tanulástól, csak a családi összeröffenésekkel. Én magam nem szerettem ezeket. A nagynénjeivel úgy, ahogy kijöttem, de az apám meg az ő apja, amit leműveltek együtt… jobb volt nem belegondolni.

Felkeltem, hogy felhívjam Cornt. Három méterre voltam a telefontól, mikor az megcsörrent. Mikayla szélvészként rohant el mellettem négykézláb, és már majdnem elérte, azonban nekem sikerült rávetnem magam. Mindketten a földön kötöttünk ki, és kishíján kitéptem a falból a készüléket, de megérte, nálam volt a telefonkagyló.

- Engem hívnak! – rúgkapált Mikayla, aki, mióta egy fedél alatt éltünk, elszemtelenedett.

- Na, ne mondd! – hurrogtam le, majd fülemhez emeltem a kagylót. – Ki az?

- Én – szólt bele Corn. – Mi folyik ott? Egy nagy csattanást hallottam.

- Semmi különös. Kit keresel?

- Téged – válaszolt elképedten.

Egy pillanatra befogtam ujjaimmal a kagylót, kiöltöttem a nyelvem Mikaylára, aki pirosló arccal rohant el, ha jól láttam, ki, a konyhába. Anyám meg fogja ölni, hogy még egyszer késő esti egérvadászatot tart, reméltem, csak tejet akar inni.

- Hát itt vagyok – mondtam vigyorogva. Jobb kedvre derített, hogy hallhattam a hangját. Hátat fordítottam a konyhának, hogy még véletlenül se halljak semmit.

- Szeretlek – súgta Corn.

Pislogás nélkül meredtem magam elé. Mostanában kicsit furán viselkedett, például egyszer, mielőtt beléptem volna a szobájába, azt énekelgette, hogy „Az enyém lesz, az enyém lesz, csak az enyém!”. Az, hogy felhív csak azért, hogy megmondja szeret, miközben jól tudom, hogy így van, ugyanilyen különös beütése volt. De addig nem érdekelt a dolog, amíg a velem kapcsolatos érzelmei törtek elő ilyen formában.

- Ugye tudod, hogy nincs még egy olyan, mint te? – kérdeztem.

Belenevettünk a telefonba, beszéltünk még pár szót, majd letettük. Csak ezután jutott eszembe, hogy eredetileg miért kerestem. Egyből hívtam volna, ha anyám nem rohan le, hogy szerintem melyik fűmag a jobb (én tudjam már), pár percbe beletelt, amíg elküldtem aludni, és hozzájutottam a telefonhoz.

- Colin? – szólt bele összezavarodva, úgy látszik, nem várta, hogy megint hívni fogom.

- Szeretlek – mondtam neki, miközben vigyorogtam, mint a tejbetök. Nevetett, és le akarta tenni, ezért gyorsan folytattam. – Meglepetésem van számodra!

- Ó! Tényleg. Bocsi, olyan sok mindennel van tele a fejem, hogy hirtelen nem jutott az eszembe. Tudod, Flora néni még egy adagot el akar készíteni a nyugtató főzetből, de az a gond, hogy… á, nem számít, inkább áruld el, mit kapok!

- Menj fel a www.daugtherofsamhainforgood.blog.com-ra, és meglátod!

- Ajaj! - csúszott ki a száján.

Erre nem számítottam. Azt hittem, örülni fog neki, hogy készítettem neki egy blogot a régi helyett, amit részben miattam törölt ki, ugyanis túl sokat zaklattam ott, és amúgy is túl sok intim infó halmozódott fel. Ennyit megérdemelt, és tessék, nem is örült neki!

- Nem jó? – kérdeztem elkámpicsorodott képet vágva. Kellett is két óra hosszat blogokkal babrálnom, tanultam volna helyette franciát!... Na, jó, ezt még én se gondolom komolyan.

- De – mondta gyorsan nem túl meggyőzően, majd hallottam, ahogy nagy levegőt vesz. – Maradj egy kicsit vonalban, jó?

- Miért? Corn, mié… Ott vagy még? Halló? Halló?!

Letehette az asztal szélére a kagylót, és elrohanhatott otthagyva engem hiába hallózni. Egy pár másodperccel később Flora néni szólt bele, aki furamód szívélyes lett hozzám, elnézte nekem a kisebb hülyeségeimet, és válaszolt a kérdéseimre. Most, amikor kérdeztem, hogy Corn mit művel, közölte, hogy leült a gép elé, és vadul püföli a klaviatúrát.

- Mi a francnak? – töprengtem fennhangon, de meghallotta.

- Micsoda beszéd ez? Meg ne halljam még egyszer! Hát azt akarod, hogy eltanulják majd tőled a gyerekeid?

- Huh? – Rá akartam kérdezni, mégis honnan jutott ez most eszébe, de ekkorra Corn már vissza vette a telefonkagylót, és pergő nyelvvel elsorolta, mennyire tetszik neki a blog, milyen szép, áttekinthető és praktikus. – Corn, a blog még ronda, mint a bűn, én is tudom! Mi bajod van? Bökd már ki!

Szinte láttam magam előtt, ahogy elvörösödik.

- Tudod, két hete csináltam magamnak egy blogot, de az, hogy te készítettél nekem egyet, jobban tetszik, szóval a sajátomat kitöröltem.

Húha. Most vált végleg bizonyossá, hogy Corn szerelmes belém. Nem volt nekem elég az bizonyítéknak, hogy megmentette az életemet, hogy osztozott velem az életerején, hogy az égvilágon bármit megtett nekem, hogy felfogjam, mennyire szeret, az kellett, hogy kitörölje a blogját, nehogy az kisebbítse az ajándékomat. Egyszersmind az is világossá vált, mennyire szeretem. Persze, erről tudtam korábban is, de most vált világossá, hogy úgy bele vagyok zúgva, mint anyám a dilis apámba. Az ilyesmi pedig többnyire egy életre szól.

Lekellett ülnöm egy percre.

Mivel nem válaszoltam Cornnak, idegeskedni kezdett.

- Miért nem mondasz rá semmit? Izé, még nem tudtam szólni, és…

- Semmi baj, csak rájöttem, hogy lassú a felfogásom – állítottam le, majd hozzátettem -, de ezt te már előre tudtad, nem igaz?

- Tessék? Mit?  – értetlenkedett.

- Hogy mennyire őrületesen szerelmesek vagyunk egymásba.

Corn nem válaszolt. Észrevettem egy árnyékot a falom. Mikor jobbra néztem, kis családom összes tagja ott tömörült, és engem bámultak jobbára tátott szájjal, volt egy olyan érzésem, hogy a vallomásom képesztette el őket ennyire. Mérgesen hessegettem el őket, mire anyám mosolyogva ölelte magához a fűmagos zacskókat, apám meg anyámat, és hívták magukkal a kíváncsian bámuló Mikaylát. Mikor magamra maradtam, hirtelen rájöttem, hogy mindenem lett, amit akartam. Volt családom, egy barátnőm, egy vérfarkas haverom és egy tuti szuper szörfdeszkám. Mi más kelhetett volna?

Újult lelkesedéssel beszéltem meg Cornnal egy éjjeli találkozót a tengerparton. Azt mondta, tud egy tök jó új varázslatot, amivel felmelegszik körülöttünk a víz, így még szörfözhetünk is! Bíztam benne, hogy nem fuccsol be, mint múltkori, ami félidőben bedöglött, és majdnem megfagytunk a hideg víztől. Elfelejtettem kikapcsolni a számítógépet, úgy kaptam magamra a szörfruhát, rá a kabátot, és már rohantam is hozzájuk.

Vége