kedd, április 16

20. fejezet




Colin

Ha ez egy tündérmese lenne


Ha ez egy tündérmese lenne, akkor én lennék a herceg, szőke lenne a hajam, és nem ájulnék el többször, mint szívem hölgye. Corn is Cornelia lenne, királylányszerűen viselkedne, nem pedig olyan makacsul, magabiztosan és szenvedélyesen, ahogyan igazából. A végén minden helyre lenne téve, és a legaprócskább nyűgünk is eltűnne. Minden tökéletesen és meseszépen alakulna, mi pedig boldogan élnénk, amíg meg nem halnánk. De ha ez egy tündérmese lenne, halálra unnánk magunkat benne.

O.O

Kieran és Corn varázsereje megfeszült, és egymást segítve igyekeztek megtörni a két átkot. Hocca mellett ültem, és fogtam a kezét, miközben izzadtam a félelemtől, mint egy ló, attól tartottam, hogy mikor elroppantják az átkokat, velük együtt minket is megölnek. Harlam erős kezekkel tartotta el egymástól Kierant és Cornt, hogy nagy erőfeszítésüktől egymásba ne csapódjanak varázsereik, elégetve a másikat. Biztos marokkal fogta őket, de láttam rajta, hogy nehezére esik. Hiába volt génmanipulált, emiatt elképesztően ütős, boszorkányokkal még ő se vehette fel a versenyt. Márpedig két Főboszorkányunknak az átkokra kellett figyelnie.
- Colin? – kérdezte Hocca félelemtől fehér arccal. Abban a tudatban lehetett ő is, mint én, hogy míg irtják átkainkat, addig elájulunk, vagy ilyesmi. Mi tagadás, észnél lenni ebben az esetben sokkal rosszabb volt, mint eszméletlenül feküdni. Köhögni kezdett, mire még jobban megszorítottam a kezét. Most először hagyta el az úrfizást. – Mi a történet vége?
Úgy követelte a Cornnal közös történetünket, ahogy a kisgyerek az esti mesét. A számat összeszorítva tízig számoltam, majd próbálva nem aggodalmaskodni belefogtam. Így legalább nem idegesítettem magam tovább azon, hogy a gonosz boszorkány - akit egyszer jóhiszeműen elengedtem, és aki utána megátkozott – volt az, aki Hoccát bezárta a tölgybe. Inkább arra se gondoltam, mi van, ha Kierannak igaza lesz, és Corn nem fog bírni az én átkommal. Azt tudtuk, hogy csak akkor fog Hocca életben maradni, ha mindkét átkot sikerül annyira legyengíteniük, mert azok komolyabb varázst már nem bírnak ki, de volt valami női-férfi varázsellentét, ami a boszorkány átkát ellenállóvá tette Cornnal szemben. Az a szerencse, hogy közvetlenül egymás mellett voltunk Hoccával, a két átok nehezen maradt meg a másik közvetlen közelében, ráadásul még mindig emésztették az alávalóbanya erejét.
Elmeséltem Hoccának, hogyan ébredtem arra, hogy egy alakváltó inas jár köztünk, aki az én alakomat használva rászedte a többieket, mikor hirtelen azt éreztem, mintha Corn mágiája belém akarna bújni. Ellenálltam neki, nem akartam, hogy már megint el kelljen vennem, hátra is néztem Cornra, hogy mit csinál. Lehunyt szemmel szavakat ismételgetett, nem úgy nézett ki, mint aki belém akarná passzírozni mágiáját. Arca merő szenvedés volt, amitől megijedtem. Fel akartam ugrani, és hozzá rohanni.
- Ne! – préselt ki magából Harlam egy kiáltást. – Hogyha odamész hozzá, Hocca meghal!
Előbb Corn megvonagló arcára néztem, aztán Hocca halálsápadt vonásaira, látszott, hogy mind a ketten egyformán szenvednek. Összeszorított fogakkal fordultam a tündér felé, aki ajándékaival nem egyszer megmentette az életemet, és segített visszaszereznem Cornt. Az adósa voltam, ennyit meg kellett, hogy tegyek érte. Folytattam a történetet, és közben hagytam, hogy Corn mágiája azt tegyen bensőmben, amit csak akar, reméltem, nem csapja ki bennem a biztosítékot.
A tartalékaim végén jártam. Kieran még nem tudta leszedni rólam az átkot, hiszen haza se értünk, máris sürögnünk-forognunk kellett, nem aludtam ki magam. Nagyon szerettem volna, hogy végezzenek, és hagy menjen mindenki, amerre lát. Sajnos nem úgy nézett ki a dolog, mintha valaha is véget akarna érni, Corn egyre inkább erőlködött, és Kieran arca sem volt olyan kisimult, mint máskor, és Harlam már ordított az erőfeszítéstől. Hocca nem tudott figyelni a történetre a kiáltozástól, minduntalan fel akart ülni, nekem kellett visszanyomnom.
Aztán egyszer csak Hocca teste elernyedt, feje félrehanyatlott. Borzalmas gyanúm támadt, hátra akartam fordulni, hogy ráordítsak a többiekre, hiába volt az egész, mikor kifutottak alólam a szék lábai, és hanyatt vágódtam, bele az öntudatlanságba.

O.O

Arra ébredtem, hogy Corn simogat. Ez még nem lepett volna meg, de hogy a mágiája is ezt tette, az már igen. Azt hittem, utál engem. Kinyitottam, majd azonnal becsuktam szememet, mert éreztem, hogy Corn arcomnak nyomja orcáját.
- Forró – mondta valakinek megkönnyebbülten.
- Az jó jel – hallottam meg Kieran hangját.
Ezután Harlamon volt a sor, hogy hallassa hangját, felkiáltott.
- Ébredezik!
Mikor eszembe jutott, mi történt, gyorsan felültem, és az ágy felé néztem. Nem láttam a benne fekvőt, Harlam hatalmas teste az egész ágyat kitakarta. Árnyék vetült rám, és amikor odanéztem, Kieran vigyorával találtam magam szemközt. Lihegve nézett le rám, mintha most futotta volna le a maratont.
- Látom, magadhoz tértél.
- Fogd be! – morogtam rá.
Rosszul éltem meg, hogy megint én voltam az, aki elvesztette az eszméletét. Miért van az, hogy mindig velem történik ez? Senki se mondhatja, hogy lányos alkat lennék, verekedésben kemény vagyok, hogyha kell, több állkapcsot, sípcsontot és fogat is kitörtem már, néhány agyrázkódást is okoztam, méltatlan hozzám az ájulás! Corn tudhatta, hogy miken járhat az eszem, mert nagyon mosolygott. De lehet, csak örült, hogy mind megúsztuk.
- Úgy látszik, újra a régi vagy – állapította meg.
- Soha nem is voltam más – kötöttem az ebet a karóhoz, majd újra az orosz felé fordultam. – Hocca jobban van már?
Egy vékony hangocskát kaptam válaszul.
- Hocca jól van!
- Remek, akkor most, ha nem bánjátok, félrevonulok, és alszok pár órácskát, mert már nem bírok fennmaradni. – Nosztalgiával tekintettem a rémálmok nélküli csodás órákra, örültem, hogy hamarosan újra üdvözölhetem őket.
Corn megfogta a kezemet, és segített felállni.
- Rendben, de ne itt, hagyjuk őket magukra. Nekem se ártana egy kis pihenés ezután a sok izgalom után. Kieran, velünk tartasz?
Naná, hogy jött. A hazafelé vezető utat végigbeszélgették, de nem figyeltem oda, hogy mi a téma, elég volt arra koncentrálnom, hogy melyik lábamat tegyem le melyik után, a függőleges állapotban maradás is komolyan erőfeszítésembe és lelkierőmbe került. Hozzánk mentünk, mivel az volt közelebb. Becsörtettem az egyik szobába – még nem sikerült megjegyeznem, melyik kié -, és az ágyra vetettem magam. Corn is bejött, de Kieran megállt a küszöbön.
- Azt hiszem, itt a búcsú ideje – mondta halkan.
- Majd csukd be az ajtót – ásítottam öblöset, és el akartam fordulni, de meggondoltam magam. Arra jutottam, néhány szót megérdemel. – Kösz, hogy Corn mellett voltál, amíg én nem lehettem.
Ebben nagyjából benne volt minden, amit mondani akartam neki. Bólintott, aztán Cornra nézett. Ő előbb leguggolt hozzám, adott egy puszit, aztán kiment vele elbúcsúzni. Mikor tíz órával később felébredtem, mellettem ült, és a boszorkánykönyvébe írt.

O.O

A nagynéniket idegesítette, hogy lakókocsink helyén semmi nincs, ezért a visszatérésünk előtti héten, hogy ne őrüljenek meg az unokahúguk miatt érzett aggodalomtól, eltereljék a figyelmüket, egyszersmind feljavítsák a hátsóudvar képét, beruháztak egy hintaágyra. Egy napba tellett, hogy a macskák felavassák, és nagy kedvencükké váljon. Amikor végre mi is lélegzethez jutottunk, és le akartunk ülni, tizenöt percig hajkurásztam a dögöket, hogy takarodjanak a hintaágy közeléből, de még így minduntalanul visszataláltak. Erre én még ingerültebb lettem.
- Hagyd, hagy maradjanak – mondta Corn, majd nemes egyszerűséggel lenyomott a párna nélküli hideg rácsra, és más hely nem lévén a macskáktól az ölembe ült. Most inkább nem taglalnám, hogy milyen érzés, amikor a vágyott lány még fel is veszi az egyik rusnya macsekot, hogy annak a súlya még inkább hozzászegezzen a rácsokhoz, annyi biztos, hogy fél óra üldögélés után már a boszorkány átka után sírtam, annyira nyomta a fenekemet a rácsozat.
- Sicc! – szólt rá Corn az egyik macskára, a másikat meg, akit eddig akarata ellenére dajkált, leeresztette a földre, és feltette a lábait a combjaim mellé. Az ember azt hinné, hogy így a súlya egy része áthárult a hintaágyra, de nem. Valahogy úgy helyezkedett, hogy teljesen én viselhessem ezt a terhet. Befogtam a számat, és ügyesen a hátára csúsztattam kezemet, a felsője alá.
Felháborodottan nyúlt oda, és arrébb lökte.
- Colin, ne már! Bármikor kinézhetnek az ablakon a nénikéim!
- Na, és? Ennél jobban már nem utálhatnak.
Visszatettem kezem hátára, de ő, ahogy sejtettem, már meg is sértődött, kibújt ölemből, és arrébbhúzódott. Óvatosan kinyújtottam lábaimat, hogy még saját súlyomat se nekem kelljen tartanom, és jólesően nyújtózkodtam. Hát nem felugrott az egyik dög az ölembe? Miután – bevallom, tényleg csúnyán – lelöktem, Corn még jobban felhúzta magát.
- Végre itthon vagyunk, erre így viselkedsz?
- Úgy viselkedek, ahogy szoktam – löktem félre lábammal Burgonyaszirmot, a legújabb macskát, akit a nénik még tavasszal fogadtak be. – Miért, azt vártad, hogy hazajövünk, és hirtelen átmegyek Kieranba?
Erre elvörösödött, érzékeny témára tapintottam. Máig se tudom, mi okozta a zavart Corn és Kieran között, de úgy tűnt, próbálják fenntartani a jó kapcsolatot. Hát, nem kis erőfeszítésbe került nekik. Cornt egyelőre érzékenyen érintette személye, mégis magabiztosan felelt.
- Igen, örülnék neki, hogyha egy kicsivel romantikusabb lennél.
- Értem, egy szőke herceg rendel – pillantottam rá gunyorosan, majd mikor még inkább durcáskodni kezdett, előrehajoltam, és átkaroltam, egyúttal puszit nyomtam fülére. – Bocs, tudod, hogy soha nem voltam az a romantikus típus.
- Tudom, hogy messze elkerül a szentimentalizmus, de mégis, a többi lánnyal milyen voltál?
Egy olyan kérdést tett fel, amire nem nagyon akaródzott válaszolnom. Rajta kívül egy lány tetszett nagyon, az első szerelmem, meg az a csaj, aki annyira hasonlított Cornhoz, velük a szex, a csiklandozás és a mozi volt az állandó program. Ezt szerintem ő sem akarta volna tudni, ezért inkább tereltem a témát.
- Beszéljünk inkább arról, veled milyenek voltak a srácok. Kierant hagyjuk, meg az ő „Ó, te törékeny rózsaszál!” dumáját, mert már átbeszéltük, hogy kukorica vagy, és kész, de mi van mondjuk Maxwellel?
- Logannel? – kérdezett vissza, mintha nem tudná. Szerintem csak időt akart nyerni a kis okos, és azt hitte, nem jövök rá.
- Aha. Na? – unszoltam. – Ő romantikus alkat?
A macskák közben körénk ültek, három a hintaágyra, hat a lábunkhoz, kettő alánk, még néhány félkörben körénk, egy a mögénk eső bokorban. Olyanok voltak, mint a nagypapit és nagymamit hallgató kisunokák, már meg se próbáltam őket elhessegetni.
Összedörzsölte tenyereit, majd valamit mormolt, azt hiszem, varázslattal melengette meg kezeit. Kabátja zsebébe dugta őket, és hátradőlt, úgy nézett rám ártatlan szemekkel.
- Inkább nyálas – vallotta be hosszú hallgatás után. – Olyan mesterkélt fajta. De te biztos normális maradnál. Vedd tudomásul, nem foghatod erre, hogy neked se menne! Egyszerűen lusta vagy!
Ha ennyire akarta, meg kellett próbálnom. Elgondolkoztam, mi lenne jelen helyzetben a legromantikusabb. Agyonütni egy macskát aligha, felpattanni, és berohanni megmelengetni fájó fenekemet még kevésbé. Csókolózni nem számított romantikusnak, olyan természetesen jött. Egyre csak törtem a fejemet, mi a fenét csináljak most.
Amíg gondolkoztam, Corn engem figyelt. Először észre se vettem, de ahogy lesett felém, egyre felkunkorodó szájjal, ingerültségét, mintha a szél fújta volna el. Kíváncsi voltam, mire gondol. Ő volt az első, aki feltette kérdését.
- Most mit csinálsz?
- Semmit – feleltem meglepetten.
Térdére támaszkodva hajolt közelebb hozzám. Nem tudtam eldönteni, hogy a hideg csípte-e pirosra arcát vagy attól jött zavarba, amit mondani készült, mindenesetre közelebb hajoltam hozzá.
- Arra gondoltam, milyen romantikus lenne, ha esni kezdene a hó – súgta lágyan.
- Pfff. Ebben nem vagyok illetékes – Pillantottam el csalódottan, egyik lábammal meglökve a hintát. Későn jutott eszembe, hogy simán orrba vághatom vele a macskákat, Corn csizmája már el is találta az egyiket. – Hoppá!
Corn annyira nevetett, hogy alig bírta felhúzni a lábát, de végül sikerült neki, a macskák meg úgy megrémültek a hintaágy mozgásától meg a hangos nevetéstől, hogy elbujdostak. Corn hirtelen megragadta az arcomat, és csókolni kezdett. Hangos cuppanással váltak el a szájaink. Három centire távolodott csak el, láttam szemében a csillogást, és éreztem, ahogy meleg ujjait az enyémbe ölti. Csodás pillanat volt.
- Ez olyan ro… - szólalt meg Corn szerelemtől átitatott hangon.
- Juhú, szééél! – szakította félbe az ide-oda rohangászó Mikayla, aki eddig a házban segített a nagynéniknek, viszont feléledtek az ösztönei a macskák szétfutását látva, és megveszekedett tempóban száguldozott a kertben.
- Próbáljam úgy kezelni, mintha a húgod lenne? – kérdezte tőlem Corn feltörő indulattal.
- Igen, légy szíves – kértem megsimítva kezét.
- Rendben. – Felállt a hintaágyról, és Mikayla után kiabált. – Ezért még megnézheted magad, hugica! Ha majd pasit hozol a házhoz, nem garantálom, hogy nem ülök oda mellétek bájitalt kotyvasztani!

O.O

Reggel hét volt, elvileg frissnek és fittnek kellett volna lennem most, hogy a banya átka nélkül hajthattam álomra fejemet, de nem volt egy korán kelő típus, na meg az sem sokat segített krónikus lustaságomon, hogy Corn mellettem nyújtózkodott, és félig lehullott róla a takaró. A fenének volt kedve bemenni a nyolcórás kezdetű irodalomra. „A franc megy ma suliba!” felkiáltással vetettem felé magamat. A nyújtózást abbahagyva nevetett fel, és még mindig kinyújtott karjaival átölelt.
- Ha akarod, még maradhatunk – súgta.
- Akarom hát – feleltem, így el lett döntve a dolog, legalábbis a következő fél óra erejéig, amit a lehetőségekhez mérten maximálisan, mondhatni százhúsz százalékosan kihasználtunk.
- Hú – mondta végül, fáradt mozdulattal magára kapta a takarót, majd kicsiny labdába gömbölyödött az oldalamon. – Azt hiszem, alszok még egy órácskát.
- Szívemből szóltál – vigyorodtam el, és odahajoltam hozzá, hogy megcsókoljam.
Két kicsi meg egy nagyobb csók után Daphne néni kezdett el dörömbölni az ajtón, azt harsogva, ha nem ugrunk ki rögvest az ágyból, majd ő kiugraszt minket új, spéci bájitalával. Corn durcás arcot vágott, mire megsimogattam a karját.
- Legközelebb hozzánk megyünk, anyám ilyenkor még alszik, apám meg még nem szokott bele a szülőszerepbe.
- Mindegy is, muszáj felkelnünk – ismerte el nénikéje igazát, lehányta magunkról a takarót, és felkelt. Elsétált ruhát választani, én meg ott maradtam az ágyon hőbörögni, hogy minek menjek be az órára, amikor úgyis egy havi lemaradásom van. – Majd behozod, Colin. Ha ez boldogabbá tesz, már meg is kértem Miss Veert, hogy segítsen felzárkózni.
Cseppet se meglepő módon ez nem vidított fel, sőt határozottan lelombozott a tudat, hogy bent kell maradnom az utolsó óra után, mint egy kisiskolásnak. Úgy tűnt, hogy a következő pár hétben nem elsőnek, hanem utolsó előttinek távozhatok a suliból. Annyi vigasztalt csak, hogy Corn még nálam is tovább bent marad. Ahogy elnéztem, lelkesen készülődött, mintha elfelejtette volna, milyen érzés iskolába járni. Vagy lehet, hogy a menők szívesen mennek? Nem tudhatom, hisz mindig is közutálatnak örvendtem az átlagos gimisek körében. Ezen mélázva nyúltam el ágyán, és visszaakartam aludni, de úgy, hogy fel se bírjon ébreszteni, mikor Barney úrfi fogta magát, és besétált a szobába.
Felugrottam az ágyról, és felkaptam az első utamba eső ruhadarabot, ami történetesen a kabátom volt. Corn nevetős szemmel nézett engem a tükörben, láthatólag örült, hogy máris útra készen állok.
- Mi az?
- Nem érdekel, hogy mit mondtok, sosem tudhatjuk, hogy Barnie nem egy elátkozott ember-e! Takard már el magad!
- Barnie egy teljesen átlagos macska – mondta, miközben bekapcsolta a melltartóját, és a bugyijai között kezdett keresgélni. – Leellenőriztem, miután Rolandék hazatértek a kastélyba, szóval nyugi, senki se kukkol minket.
Továbbra is gyanakodva figyeltem a nyávogó Barnie-t, aki miután nálam nem talált boldog fogadtatásra, Cornhoz szaladt. Amíg ő felvette megdédelgetni, én az ablakhoz sétáltam, és kihúztam a függönyt megnézni, nem várható-e olyan viharos szél, mint amilyet beígértek az időjósok. Ott aztán szembetaláltam magam egy szorgosan ereszt takarító angyallal. Ereimben megfagyott a vér, annyi lélekjelenlétem maradt, hogy visszahúzzam a függönyt, mielőtt beles, és meglátja a tükör előtt félmeztelenül cicát ölelgető barátnőmet.
- Ha úgy alakul, hogy összeköltözünk, nálunk nem lesz ilyesmi – mondtam neki, miután összeszedtem magam, és rendesen felöltöztem.
- Milyesmi? – kérdezte vidáman.
- Angyalsegítség, ezer macska egy rakáson, rikácsoló nagynénik… - soroltam, és még hozzá akartam tenni, hogy idegesítő sellőlányok, de még jó, hogy nem mondtam, mert ekkor az ajtó kicsapódott, és bevágtázott Sophie.
Hozzám vágott egy zacskó fánkot, aztán tökéletesen figyelmen kívül hagyva Corn zavarát arról kezdett el beszélni, hogy gatyaszaggató hideg ide vagy oda, muszáj a lila ruhát vennie, hogyha jól akar debütálni. Megettem egy fél fánkot, mire Sophie rájött, hogy még mindig ott vagyok, akkor aztán kiküldött. Csak így.
- Corn – szóltam rá szemrehányóan, kérve, tegye már helyre a barátnőjét.
- Colin – szólt vissza ugyanolyan hangsúllyal azt üzenve, hogy míg velem a hétvégén sokat volt együtt, addig Sophie-val gyakorlatilag egyáltalán nem, ezért most nekem kell takarékra tennem magam.
Hallgattam rá - annál is inkább, mert Sophie elkezdett az ajtó felé lökdösni -, és lementem a két nagynénihez az ebédlőbe. A széles franciaablakok tárva-nyitva álltak, így a szél szabadon söpörhetett végig a földszinten. Jó reggelt kívántam, azután számban pirítóssal odamentem hozzájuk, hogy megnézzem, mit kotyvasztanak. Flora nénitől kérdeznem se kellett, már el is kezdte sorolni, miket tesz a főzetbe, hogy az ne essen össze pár órán belül. Mióta megtudta, hogy összejöttünk, úgy kezelt, mintha máris biztos lenne benne, hogy egy nap el fogom venni Cornt, ezért elmagyarázott mindent, amit kérdeztem, meg azt is, amit nem. Daphne néni is más szemmel nézett rám, mintha felterjesztett volna idegesítő halandó fiúból idegesítő, férjnek teljességgel alkalmatlan halandó fiúvá. Megbocsátottam neki, mert az ő szemükben tényleg idegesítő, és minden kétséget kizáróan halandó fiú voltam. Sokat nyomott a latba, hogy egyszer se próbáltak meg lebeszélni Cornról, se őt rólam, és még csak Kierannal sem példálóztak, szóval magukhoz képest jól viselkedtek.
- A december harmadik napja kiváló a bájitalfőzéshez – tájékoztatott Flora néni.
- Csakúgy, mint az év összes napja – dörmögtem, miután kivettem a számból a pirítóst.
- Pontosan! A szerelmi főzetek viszont ekkor érlelhetőek a legjobban, december harmadikán és tizenharmadikán.
- Értsem úgy… hogy ez egy szerelmi főzet?
- Éles a logikád, mint mindig, kisfiam – mondta némi malíciával Daphne néni.
Arra gondoltam, eltehetnék egy kicsit belőle, Hocca ajándékainak példáján megtanultam, hogy soha nem lehet tudni, mire lesz szüksége az embernek, de nem tudtam elcsenni belőle, mert Vale bejött. Sürgősen tisztáznom kellett vele, hogy Corn szobája felett az ereszcsatornát ugyan ne akkor tisztítsa már, amikor mi odabent éppen nagyon szeretjük egymást. Hebegni-habogni kezdett, hogy holnapra olyan nagy szélt ígérnek, hogy az ő erős szárnyaival se fogja tudni egy helyben tartani magát, ezért akart ma végezni a kinti teendőkkel.
- Rendben, hagyjuk. De megtennél nekem egy szívességet? – puhatolóztam.
- Micsodát?
- Az a helyzet, hogy féltem a hírnevemet – foglaltam össze a tényállást. – Imádom Cornt, mint ahogy… khm… ma reggel talán láttad, na, mindegy, az a lényeg, hogy nem akarom, hogy engem is úgy istenítsenek, mint titeket. Erre mondjuk nem sok esélyt látok, tekintve a régebbi eseteket, de biztos, ami biztos, szóltam. Vissza akarok zökkenni a régi kerékvágásba. Máshol nem fog sikerülni, otthon az apámmal kell megbarátkoznom, és egy vérfarkaslánynak kell az útját terelgetnem, itt meg mágikus dolgokkal traktálnak. Te is beláthatod, hogy az iskola az egyetlen hely, ami maradt. Már a tengerparton kívül.
- De mit akarsz pontosan? Mindenki tudja, hogy együtt jártok.
- Igen, tudom, Sophie-nak hála – morogtam, majd elgondolkoztam. – Csak tereld el rólam Corn figyelmét ebédnél, mert hogyha bemennék veletek kajálni, nem tudnék verekedni.
- Te verekedni akarsz? – kérdezte őszinte döbbenettel, amilyen csak egy angyal képes produkálni. De hát miért?
Huh, angyalok. Soha semmit nem értenek.
- Csak tedd, amit mondok, jó?
- Mit kell tennie? – szólalt meg a hátunk mögött Sophie éles hangja.
Hátrafordultam. A lépcsőn állt Corn mellett, és mindketten ránk bámultak. Reméltem, semmit se hallottak abból, amit beszéltünk. Cornon egyébként nem lila ruha volt, hanem könyékig érő ujjú zöld felső és fehér, térdig érő szoknya. Utóbbit a szél rendesen megpörgette a lábai körül, képzeltem, milyen üdítő lesz vele végigmennie a főutcán. Mondom én, hogy lesz miért verekednem a nagyszünetben.
- Mint férfi a férfival beszéltem vele, semmi közöd hozzá – feleltem Sophie-nak, aki továbbra is vehemensen nézett ránk. Mi lehet ott a sellőknél, nőuralom, vagy mi? Még egy ilyen túlbuzgó csajjal nem találkoztam.
Sophie visszaakart vágni, de Corn megfogta a kezét, mire becsukta a száját. Vale Sophie felé nyújtotta kezét.
- Indulhatunk?
Rendben megérkeztünk az iskolába, és első utam az internetszoba melletti telefonokhoz vezetett. Befordultam a folyosón, segítettem felszedni az informatikatanárnak a szél által széthordott dolgozatokat – Logan Maxwellé kettes lett, hehe -, és nekiindultam az utolsó oszlopsornak. Egyszer csak valaki megérintette a vállamat. Azt hittem, szívszélhűdést kapok, de szerencsére Corn volt az. Gőzöm sem volt, hogy jutott ki a tumultusból, ami Valeriant, Sophie-t és őt várta a főbejárat előtt.
- Tanultam egy új trükköt, hogy tetszik? – mosolygott rám, majd puszit nyomott számra. Aha. Máris megvan a válasz. – Miért bujdostál el? Be akartalak mutatni néhány embernek.
- Hidd el, ismerem őket. Csak általában alulról látom az arcukat. – Arckifejezéséből ítélve nem értette, mire gondolok, ezért tovább magyaráztam. – Tudod, én fekszem, ők meg ütnek. Nem mintha mindig így lenne! – tettem hozzá hevesen. – Egy csomószor én vagyok felül!
Idegesen karba fonta a kezét, megforgatta szemét.
- Jó, elhiszem, de nem hinném, hogy a suliújság főszerkesztője, Amber valaha is megvert volna.
- Ő nem, de a bátyja, az a seggfej Fardens igen!
Olyan szemekkel nézett rám, hogy attól megenyhültem, sőt egyenesen odáig mentem, hogy megígértem, velük ebédelek, és ott majd bemutatja. Utána már kicsit bántam, hogy ezt csak így megígértem neki, de mit volt mit tenni, nem akartam megbántani. Mikorra végeztem a telefonálással, már tisztán láttam a kiskaput: megígértem, hogy velük eszek, de az nem, hogy a délelőttöt a suliban töltöm. Amúgy is olyan rég lógtam már egy jót.
Felderülve szeltem át a folyosót, hogy a hátsó kijáraton kisétáljak a szabadba. Onnan már játszva sasszéztam el a kerítésig, amin átmászva szabad volt az út haza. Máskor a tengerpartra mentem volna, de még akadt egy dolog, amit el kellett intéznem.
Ahogy hazafelé sétáltam, egyszeriben végtelen szeretet fogott el Dullville iránt. Szerettem ezt a kisvárost, ami a temetőt tette meg a központnak, amit a tenger nyaldosott, ahol alig volt az embernek egy nyugodt perce – még a holtakat se -, és aminek legfőbb bevételi forrása Corn nagynénjei boszorkányüzletének turistaforgalma volt. Korántsem volt minden rendben a várossal, az emberekkel, velünk, de ez nem számított, így voltak jók a dolgok: rendezetlenül.
Beértem a házunkba. Még mindig szokatlan volt, hogy kerítés és udvar tartozik hozzánk, hogy nem botlok pókhálókba jártomban-keltemben, hogy van saját szobám. Jobban örültem volna, ha anyám megtartja a lakókocsit, ahova félrevonulhatok, amikor már elegem van mindenkiből.
Nehezen viseltem, hogy tizenhét évesen próbálnak rólam gondoskodni, pedig már tizenkét éves koromtól én vagyok az, aki vigyázok anyámra, és próbálom rendezni a dolgokat. A betolakodót se tudtam még megszeretni. A sors iróniája volt, hogy Corn olyan remekül kijött vele, mint én az ő apjával, bár lehet, hogyha úgy tudtuk volna, hogy meg vagyunk cserélve, akkor most a saját apámmal lennék jóban, és az övét utálnám állhatatosan.
Halkan nyitottam ki az ajtót, hogy ne ébresszem fel anyámat.
A legújabb pasija kidobta a munkahelyéről, mikor megtudta, hogy apám visszaért, és mivel ez egy viszonylag normális munka volt, amit megkedvelt, rosszul viselte, még nem kezdett el új munka keresésébe. Azt mondták mindketten, hogy kiheverik az egymásra találást, addig csak a ház körül tesznek-vesznek. Anyám napi tizennyolc órákat aludt kipihenni az utóbbi tizenhét év fennmaradásait, a maradék hat órában sütött-főzött, takarított. Visszaadta az elcsórt holmik nagyját, csak egy néhány szívének kedves dolgot tartott meg, amit hétvégén passzoltam vissza a tulajdonosoknak. Egy kosárnyit vittem vissza a Holloway házba. Azért az csak mutat valamit a nagynénik jó szívéről, hogy nem vették zokon anyám kilengéseit, és továbbra is hagyták, hagy maradjunk a telkükön. Sőt még engem is próbáltak nevelni egy-két fülessel, ha rosszul is csinálták (mivel én akkor már rég bunyóztam, csak akkor értek volna célt, hogyha behúznak nekem, arra viszont nem voltak képesek, mint ahogy Corn sem, pedig őt még tanítgattam is).
Beléptem a konyhába, és nagy levegőt vettem, de belém fúlt a szó, amikor megláttam, hogy apám meg Mikayla csendes egyetértésben, egymás mellett ülve borsót fejtenek. Furább volt ez a látvány, mintha egy kondér felett állva békanyálat pároltak volna, teljesen fejbekólintott.
- Colin! – kiáltott fel Mikayla boldogan. – Mit csinálsz itt?
- Csak beugrottam.
- Milyen a suli? – lelkesedett fel egyből. Szó volt róla, hogy a tavaszi félévben, amikor már eléggé szocializálódott, felveszik.
- Elmegy egynek, majd meglátod – vágtam rá.
- Lyukasórád van? – kérdezte nyomban apám.
- Nem, de mindjárt megyek is vissza, csak valamit kérni akarok – mondtam.
Mindketten kíváncsian néztek rám, hogy mit akarhatok. Magamban tépelődtem, kérjem vagy ne kérjem. Jobb lesz-e nekünk, hogyha meglépem ezt? A végén a telefonáló örömteli hangjára gondoltam, és arra jutottam, hogyha Corn varangyos békává is változtat ezért, akkor is megteszem. Közelebb léptem, mire apám visszaejtette a tálba a borsókat. Megköszörültem a torkomat.
- Előkészítenél egy vendégszobát? Látogatót várok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése