16. fejezet

16. fejezet

Colin

Pertu az ördöggel

*a nagy kőnél*

Itt az ideje levelet írnom Kierannak. Hogy is kezdjek neki? Kedves Kieran? Na, persze. Ó, én mesterem? Vagy egyszerűen írjam rá, hogy Kieran Hargrowe Főboszorkány kezébe? Oké, a megszólítás megvan, már csak maga a levél hiányzik.

Első verzió: Elmentem pertut inni az ördöggel, szóval hogyha jót akarsz, akkor ne keress. Aláírás: Cornelia Holloway Főboszorkány inasa és mágiahordozója Nem, ez nem jó, erről a levélről ordít, hogy aki elolvassa, arra rájön a kereshetnék.

Második verzió: Ha utánam mersz jönni, rád küldöm a pokol kutyáit! Én már csak tudom, milyen hatásosak. De nem, ez azért nem jó, mert még felnyom a boszorkánytanácsnál, amiért fenyegetőzöm. Semmi esetre se akarom ezt, hogyha jól sikerülnének a dolgok.

Harmadik verzió: Ne lepődj meg, hogyha egyszer hiába keresel, sehol se találsz, senki se rabolt el, magamtól indultam útnak, hogy útmutatásaidat követve felkutassam Cornt. Mivel Corn ereje nagyobb a tiédnél, ezért nem fogsz tudni a nyomára lelni. Tovább minden jót! C. Mi van, hogyha nagyobb a hatalma, mint amennyit felfed belőle, vagy össze tudja tenni a sajátjával Sammiét és Kittyét? Talán még a gonosz boszival is leállna paktálni, hogyha rólam meg Cornról van szó. Nem kéne neki ötleteket adni.

*a tengerparton*

Negyedik verzió: Be akartam rejteni ezt a levelet a boszorkánykönyvedbe, de nem tudom, mert Sammi mindenhova viszi magával, ezért Ariana könyvébe teszem, remélem nem bánod. Maradj ott, ahol vagy, és figyeld a tengert. Ha visszajön Corn, add neki a könyvet, és mondd meg neki, hogy szeretem. Corn? Szeretlek. Mindent miattad teszek, szóval, ha hülyeségnek is látod, kérlek, bocsásd meg. Colin. Ha ezt Kieran elolvassa, úgy felhúzza magát rajta, hogy a könyvvel együtt a tengerbe hajítja az üzenetet.

Ötödik verzió: A soha viszont nem látásra! C.

Eddig ez a legszimpatikusabb.

Csak félő, hogy tényleg így lesz.

O.O

Elhatároztam magam. Azt nehezen lehetne mondani, hogy szabad akaratomból, de ez most mit sem számított, Corn volt a legfontosabb, pontosabban mondva az egyetlen fontos, érte bármit képes voltam megtenni, nem csak a legmagasztosabb tettet, de a legaljasabbat is. Kész voltam eladni a lelkem egy démonnak. Egy utolsó napot adtam Cornnak. Hogyha napszálltáig visszatér hozzánk, nem teszem meg, de ha nem, akkor az ítélet harsonái sem állíthatnak meg.

Eltettem a kezemben szorított üvegcsét – tündérbarátném ajándékai közül az utolsót -, aztán csatlakoztam Kieranhoz, aki nélkülem nem akarta vallatni a gonosz boszorkányt. Ugyan nem mondta ki, de biztos voltam benne, hogy kezd beleroppanni a Corn miatt érzett aggodalomba, napról napra sápadtabb lett. Már a hatodik napon jártunk, elfogtuk a boszorkányt, nyomára akadtunk az alakváltónak, ám Cornnak híre-nyoma se akadt. Nagy lélegzetet véve sétáltam oda hozzájuk. Kieran egy nagyobb kövön ült, míg a vallatásnál kötelező jelleggel jelen lévő boszorkány egy kisebben, körülöttük ott álltak az egymást váltó őrök. Most Broncho és Rufus voltak a sorosok, aminek nagyon örültem, ennél már csak az vidított fel jobban, hogy Sammi ült Kieran mellett, nem Kitty.

Utóbbi akármilyen segítőkész, helyes kislány volt, egy életre leírta magát nálam azzal a csókkal. Később elmondta, hogy mivel Mikaylával olyan „édesen” viselkedtem, azt hitte, szabad vagyok, és hogyha tudta volna, hogy nem, sose tett volna ilyet. Ez mit sem változtatott azon, hogy felkavart csókjában az, hogy nem kavart fel. Ez így ostobaságnak tűnik, mégis így éreztem: maga a csók semmitmondó volt, ajka harmatgyenge, össze se mérhető Corn édes szájával. Egyetlen másodpercig se fogott rajtam az illúzió, hogy Cornt csókolom, azonnal ellöktem magamtól a lányt, és meg sem álltam Kieranig, akit kérdőre vontam, miért nem szólt, hogy tetszem Kittynek. Olyan döbbenten meredt rám, hogy az önmagában is elég válasz volt, tényleg nem látott, nem hallott, hacsak nem volt nagyon muszáj.

Most, ahogy ott ült a kövön, megemberelte magát. Jöttömre felpillantott, és intett, üljek le. Távolabb helyezkedtem el, messze a banyától, aki a kitörésbiztos ketrecben kislányalakban szopogatta az ujját, és nem volt hajlandó válaszolni a feltett kérdésekre.

Az volt a bevett gyakorlat, hogy Barnie úrfival kapcsolatos kérdésekkel ellenőriztük le egymást. Mivel kétszer ugyanazt soha nem kérdeztük, újabb és újabb emlékek törtek fel a mélyből, olyanok, amik még fájdalmasabbá tették Corn hiányát.

- Hányszor harapta le Barnie a gyík farkát? – kérdezte Kieran.

- Kétszer. Harmadjára nem hagytam neki – feleltem.

Miután nyugtázta, hogy tényleg én vagyok az, hátrább dőlt, és a banyára nézett.

- Milyen körülmények között került alkalmazásra a vadászoknál?

Amaz nem válaszolt neki, még csak rá se nézett.

- Mi vezette rá, hogy mások – halandók – szolgálatába álljon? – Mikor a kérdezett továbbra is hallgatott, Sammihez fordult. – Jegyzőkönyvezd, hogy a fogoly megtagadja a válaszadást. Ha nem lenne halaszthatatlan az ügy, a boszorkánytanács elé vinnénk, így viszont kénytelen kelletlen más eszközökhöz nyúlunk.

- Milyen eszközök ezek? – fordultam felé, mielőtt továbbmondhatta volna.

- Legálisak, még csak B kategóriásnak se minősülnek.

Abbahagytam a faggatást, noha kíváncsi lettem, mégis milyen kategóriák vannak még, és minek minősült az, amit velem műveltek odahaza. A banyára néztem, aki kivette szájából az ujját, és engem figyelt. Utána Kieranra mosolygott.

- Annyiszor szegtétek már meg a szabályt, most miért ne tennétek? – kérdezte kislányosan csilingelő hangon, és ruhájába törölte az ujját.

Kieran mérges lett rá, ki tudja, mit mondott volna neki, hogyha nem jönnek meg a suhancok az új hírekkel. A vallatás csigatempóban haladt, és meglehetősen idegesítő volt, ezért mind megkönnyebbültünk, hogy az alakváltóval kapcsolatos információk egy időre elhívnak minket a boszorkány ketrece mellől. Sammi a tábortűzhöz küldte a gyerekeket.

- Én még befejezem ezt, és átnézek néhány javaslatot, ti csak menjetek – mondta, miközben Kieran boszorkánykönyvét kinyitotta a végén.

Felálltunk, biccentettünk az őrt állóknak, és a tábortűzhöz mentünk. Közben Kieran valamit morgott az orra alatt, ami nagyon ismerősen csengett, de bárhogy is figyeltem rá, nem tudtam kitalálni, honnan.

- Most belelátok mindenkinek a gondolatába – válaszolt kimondatlan kérdésemre. – Ez a varázslat segít abban, hogy természet adta képességeimet néhány percig még jobban tudjam kamatoztatni. Nem kell félned, nem a te fejedbe nézek bele, hanem az övékbe, ellenőrzöm a pecsétjüket, aztán átnézem az újonnan szerzett híreket.

Ezzel el is fordult, hogy tegye, amit mondott. Kimondhatatlanul megkönnyebbültem, amiért az én fejemet kihagyta a muriból, bármennyire is sikerült kiismernem az eltelt napok alatt, azt nem szerettem volna, hogy megtudja, mit tervezek. Cornt képtelen volt megállítani, de engem meg tudott volna, ezért nem szóltam neki egy árva szót se. Egyébként sem volt sok kedvem hozzászólni, Cornon és a mágián kívül nem volt közös témánk. Így hát a kommunikációs tevékenységem a napokban elsősorban Rufusra és Mikaylára korlátozódott.

Már Corn apján kívül, mert vele rengeteget beszélgettem. Most is hozzá tartottam.

O.O

Miután megtudta, hogy mi ketten rokonságban állunk, és ismerem a lányát, úgy határozott, velünk tart, hivatalosan, mint a boszorkánysuhancok felügyelője, egyébként, mint az apa, aki meg akarja találni soha nem látott gyermekét. A nap nagy részében a legkevésbé se figyelt a gyerekekre, egyre azt a könyvet bújta, ami egykor Arianáé volt, és a Corn által margóra irkált jegyzeteket olvasgatta. Eleinte igyekeztem úgy tenni, mintha teljesen véletlen lenne a köztünk való nagyfokú hasonlóság, okos ember lévén viszont úgy kombinálta a keresztkérdéseket, hogy végül kénytelen voltam kinyögni, az unokaöccse vagyok. Jól éreztük magunkat együtt, én meséltem neki Cornról, ő cserébe nekem az apámról, jó üzletnek tűnt az egész.

Ezúttal a tengerparton találtam. Mint a lánya, úgy imádta a tengert, részben miatta találtunk rá a boszorkányra, mert arra kért minket, haladjunk a víz mellett. Odasétáltam hozzá, és mögé álltam. Még nem vett észre, a délelőtti fényben sütkérező tengert nézte. Ahogy ott álltam, az egész világ szebbnek látszott, tervem pedig bődületes marhaságnak. Megráztam a fejemet. Az utóbbi hetekben volt időm kitapasztalni, hogy a szépség és a tisztaság olykor mit takarhat.

Ökölbeszorított kézzel érintettem meg vállát. Hátranézett rám, és elkerekedett a szeme. Nem azon lepődött meg, hogy én vagyok, hanem hogy milyen állapotban vagyok. Eddig sikerült magam azzal áltatnom, hogy Corn nemsokára visszatér, de mostanra a reménytelenség egy újabb állomására érkeztem. Fogalmam sincs, honnan jött a felismerés, de ma reggel, amikor felébredtem, tudtam, a lány, akit szeretek, nem fog visszatérni. Nagybátyám megütögette a homokos talajt maga mellett.

- Mi ez a nyomott világvége hangulat? – tette fel azt a kérdést, ami mindenkinek a nyelve hegyén volt. Két napja volt velünk, mégis jobban bíztam benne, mint a többiekben. Talán nem kellett volna, de megnyugtatóan hatott rám jelenléte. A mosolya Cornét idézte. – Megvan még a boszorkány?

Sok minden bajom volt vele az utóbbi napokban, kezdetben nem tudtam, hogyan szóljak hozzá, hogyan tálaljam a történetünket, annyi volt a jó, hogy nem nekem kellett beavatnom a természetfeletti világába, sokat tudott róla. Elmondása szerint Corn édesanyja miatt vágott bele a boszorkánysuhancok felügyelésébe. Többet nem mondott róla, de olyan benyomásom volt, hogy elhagyni kényszerült Cornékat, amit mai napig nem tudott feldolgozni. Corn anyjának a halálhíre is tőlem jutott el hozzá, ami tovább nehezítette a dolgot, mert ezek után tényleg nem kérdezhettem rá csak úgy, mi a frász történt velük.

- Tudtommal igen – ültem le mellé. Ugyanúgy karolta át felhúzott térdeit, mint én szoktam, ezért inkább kinyújtottam lábaimat.

- Akkor? A lányom miatt aggódsz?

A lányom. Folyton így hívta. Talán idegen lett volna neki azt mondania, hogy Cornelia vagy Corn. Fürkésző tekintete elől nem volt menekvés, bár egy olyan természetfeletti képessége se volt, mint mondjuk Kierannak, gond nélkül kitalálta, mire gondolok, úgy, ahogyan arra is rájött, hogy odavagyok a lányáért.

- Igen. Már itt kellene lennie. Bárcsak tudnám, hol marad.

- Ha olyan, mint az anyja, akkor sok mindent kibír – nézett a tengerre.

- Van egy határ, amit a legjobbaknak se szabadna feszegetnie – idéztem Kieran szavait. Még mindig hallgatott arról, hova ment tulajdonképpen Corn, de annyit elmondott, hogy veszélyes vállalkozásba kezdett, és azért hagyott hátra minket, mert nem akarta, hogy belekeveredjünk.

- Milyen igaz.

Hallgattunk. A tenger sokszínű hullámait bámultam, eszembe jutott egy sor emlék.

A nap, amikor először hoztam le a tengerpartra… korábban nem jöhetett, a nagynénjei nagy veszedelemre hivatkozva nem engedték – most már sejtem, hogy a sellők áldatlan hatására gondoltak -, de velem leszökött. Kislány volt, tátott szájjal nézte a vizet, a szemét dörzsölte. Mikor kérdeztem, miért sír, azt mondta, nem sír, csak homok ment bele, aztán elmesélte, ha nagylány lesz, és elköltözhet innen, tengerparton szeretne lakni. Azt mondtam, én is, és mi ketten barátok lettünk.

Olyan sok dolog történt velünk a parton, oda menekültünk a minket szekálók elől, ott gondolkoztunk arról, hogyan lehetne megejteni, hogy Barney összejöjjön egy macseklánnyal, a homokban fekve ígértem meg neki, hogyha nem jön el érte a szőke herceg, feleségül veszem, és veszünk egy fehér kerítéses házat, a parton próbáltam meggyőzni, hogy jöjjön el velem rohadt paradicsommal dobálni a diri autóját, egek, még azt is ott magyaráztam el neki, milyen érzés csókolózni.

A sors iróniája, hogy akkor is a tengerpartra jöttünk, amikor ki volt akadva a nénikéire, amiért nem akarnak mesélni az apjáról. Sohasem hittem volna, hogy egyszer az apja mellett fogok ülni a homokos fövenyen. Belemarkoltam a homokba. Ha miattam nem is, az apja miatt haza kellett jönnie.

- Nagyon szereted, igaz? – kérdezte anélkül, hogy felém fordult volna.

- Mint az életemet. Sőt, jobban. Bármit megadnék érte, hogy visszajöjjön. – Ilyesmit máskor butaságnak tartottam volna mondani a mágia különös világában, de most már nem érdekelt, tényleg bármit megtettem volna, hogy megmeneküljön.

Megszorítottam a bodzafa kérgét rejtő üvegcsét. Ha alkut tudtam volna kötni egy démonnal, ami magába foglalja, hogy eltépi a Corn és köztem lévő köteléket, majd felhozza őt, bárhol van, egy kivételével mindent megtettem volna neki: az ő parancsára se bántottam volna Cornt. Azt hiszem, még így is elég jó vásárt ajánlottam.

- Tudtam, hogy Madeleine gyermeket vár – kezdte hirtelen. – Amikor azt mondta, vissza kell mennie a nővéreihez, vele akartam tartani, de nem tudtam, akkor vittek kiküldetésem. Úgy terveztem, amint végzek, megyek, de megbetegedtem, és nem engedtek el. A doktorok szerint szikrányi élet maradt bennem betegségem második hetén napján, két további két hetet kómában töltöttem, és amikor felébredtem, ködösek voltak az emlékeim. Olykor feltűnt álmaimban egy arc, egy hang, többnyire rémisztőek, szörnyűségesek. Sok időbe, fél évembe telt teljesen kihevernem a betegséget, felépülésemet nehezítette ikerbátyám halálának híre. Úgy határoztam, új életet kezdek. Önző voltam, meg se próbáltam felkutatni Madeleine-t és a gyereket, a régi kedves emlékeket már borzalmasnak láttam, hogy újra halandók körében éltem. Örültem, hogy… hogy megszabadultam tőlük. A többit már te is tudod.

Igen, tudtam. Teltek az évek, nem találta meg a helyét a halandók világában, sokat gondolt a boszorkányokra, bűntudata volt Madeleine és Corn cserbenhagyása miatt. Végül, amikor már nem bírta tovább, felfedte történetét a helyi boszorkánytanács előtt, akik éppen felügyelőt kerestek. Benne megtalálták azt az elhivatott embert, akire szükségük volt, így lett a csekély mágiával bíró kiskorúak felügyelője.

- Ezt világot nem könnyű elfelejteni – mondtam neki.

- Bámulatos forgatagba nyerhetünk általa mi, halandók bepillantást, de egy idő után nem bírjuk el a sok csodát – felelt egyetértve velem.

- Szeretném, ha olyan lenne, mint egy legyező.

- Egy legyező? – kérdezte meghökkenten.

- Az ember összecsaphatná, és eltehetné, amikor elege van belőle – feleltem. Corn mágiája csiklandozni kezdett, asszem kiröhögött. Azt se tudtam, hogy ilyet is tud. Bizonytalanul néztem a nagybátyámra. – Tudom, meredek hasonlat.

- Van benne valami – ismerte el. – De az ő világuk soha nem ereszt, én ostoba a végén mégis veszett egérként menekültem előlük, mintha lenne kiút.

Hallgatott egy sort, majd megtörten folytatta.

- Őket is elhagytam, most még a boszorkánytanács bizalmát is eljátszottam azzal, hogy szó nélkül útra keltem veletek és a pártfogoltjaim egy részével. Már te is láthatod, hogy az összes esélyemet elpuskáztam. Utolsó mentsváram a tenger.

- Nincs késő újrakezdeni – mondtam neki. Hülye ötlet volt, könnyek gyűltek szemében.

- Nekem és Madeleine-nek végünk van. Ő volt nekem a legfontosabb, holtában is az marad, ezen semmi és senki nem változtathat.

Váratlanul felém fordult, és hevesen megragadta vállamat kéz kezével.

- De te, fiam, sokra viheted, semmi nincs veszve számodra. Fiatal vagy, bármit elérhetsz. Adok neked egy tanácsot: soha ne ragadj le az élet egyes számú problémájánál, mert ha túl tudsz lépni rajta, csodálatos dolgok várnak.

Ja. Meg a kettes számú probléma.

- De én csak Cornt…

- Ahogy sejtettem, semmi újdonság! – kiáltotta bele mondatomba a felénk szaladó Kieran egy cseppnyi tapintat nélkül. – Nincs más hátra, meg kell csinálnunk az erőelszívó főzetet, hogyha azt megitatjuk a boszorkánnyal, betörhetek a gondolataiba.

A bájitalösszetevőkkel kapcsolatos ismereteim azon csekély tudáson kívül, amit Cornnal való együttműködés útján nyertem, kimerültek a Hupikék törpikékben hallott légynyálban és patkányvelőben. Akármily nagyot alkotott Hanna-Barbera, hitelességük azért enyhén szólva is megkérdőjelezhető volt. Semmire nem vágytam kevésbé, mint jelen körülmények között belemélyedni a kotyvalékkészítésbe, amit Kieran láthatott arcomon, mert azt mondta, majd ő elkészíti a lányokkal, addig én figyeljek a boszorkányra.

O.O

A boszorkány, mintha érezte volna vesztét, úgy izgett-mozgott szűk ketrecében.

- Segíts! – kiáltozta minden tízedik másodpercben. – Segíts!

Zsongott a fejem a sok gondolattól, pihenésre volt szükségem. Délelőtt alig gyakoroltam a mágiát, mégis ki voltam merülve. Fáradtságomon nem sokat segített sipítozása. Mikor látta, hogy nem figyelek rá, mással próbálkozott. Kidugta két vékonyka karját a ketrec rácsain, és felém nyújtózkodott.

- Segíts, és ígérem, meghálálom! – próbált csábító hangot megütni, elfelejtkezve róla, hogy épp kislány alakban van.

- Kösz, nem – mondtam neki, és hátat fordítottam neki. Az őrt álló Ace furcsálló pillantást vetett a boszorkányra, aztán elnézett messzebbre. Néhány másodpercig csend honolt, majd a banya boldogan felnevetett. Felcsattantam. – Mi az?

- Rájöttem, mit tehetnék érted. Megmutathatnám neked, mit gondol a Főboszorkány.

- Így is tudom – mondtam fásultan. Kieran arcára minden gondolata rá volt írva.

- Azt hittem, tetszik neked a kicsike – vonta fel szemöldökét a boszorkány.

Lélegzetemet kapkodva ültem fel, csak ekkor esett le, hogy Cornról beszél. Mint az álomból ébredő, úgy pattantam fel, odarohantam a ketrecéhez. Arra vigyáztam, hogy ne érjen el, de közel helyezkedtem, hogy minden szavát hallhassam.

- Szóval tetszik. – Nagyot nevetett, kis kezeivel megmarkolva a rácsokat. Utána suttogva folytatta. – Fel tudom előtted tárni az elméjét.

- Trükközik – mondta undorodó hangon Ace, aki amúgy se állhatta a boszorkányokat, mióta tudomására jutott, az egyikük mit művelt Mikaylával. A boszorkány nem törődött vele, egyre engem nézett.

- Természetesen csak részben. Nem minden gondolata nyílhat meg előtted, messze van, nehezen érem el. De ha elkapja az álom, akkor eljön a mi időnk. Csak ki kell várnunk. – Észre se vettem, mikor váltott többes számra. Teljesen rá figyeltem, le se vettem róla pillantásomat, nem törődtem az engem zargató Ace-szel. – Be se kell törnöm az elméjébe ahhoz, hogy megtudjuk, mire gondol. Amikor alszik, könnyen megy, mint az egyszeregy. Ki kell mennünk a tengerpartra, ahol közelebb lehetünk hozzá, és…

- Jöjjön valaki! Baj van! – kiabált ekkor már a nyamvadt vérfarkas. - Behálózza!

Eltéptem tekintetemet a boszorkányétól. Kieran érkezett futva. A francba, francba, francba, francba, káromkodtam magamban, villogó szemmel nézve az áruló Ace-re, akit szívesen kihívtam volna bunyózni.

- Ebbe most ne avatkozz bele – mondtam gyorsan Kierannak.

Erre győzködni kezdett, hogy nem mehetek bele egy sötét varázserővel átitatott egyezségbe, még el is rángatott a ketrec közvetlen közeléből. Mikor pedig nem hallgattam rá, szabályosan megfenyegetett.

- Hogyha elfogadod az ajánlatát, jelenteni fogom a boszorkánytanácsnak, hogy mi történik közted és a Főboszorkány között.

Tudtam! Úgy tudtam, hogy előbb-utóbb ez lesz. Most be is jött, amit vártam. Már dühösen ráordítottam volna, hogy a fenébe nem sül le a képéről az a bababőre, amikor a boszorkány éktelen sikítozásba kezdett.

- Te! Te gazfickó!

Azt hittem, ő is Kieran fejét akarja leordítani, meglepetésemre azonban felém fordult. Szikrázott a levegő kinyújtott keze körül, és tudtam, hogy meg fog átkozni. Corn mágiája izgatottan ellenkezett, de kezeimet valami megbénította, nem tudtam őket kinyújtani. Kieran vagy szintén nem tudta, vagy nem akarta, úgy állt mellettem, mint egy rongybaba.

- Ha nem segítesz, hát jó, de ennek is meglesz a böjtje! Lásd azt, amit ő!

Ezt mondta. Lásd azt, amit ő. Mondhatom, hatalmas nagy átok! Hisz pontosan ezt akartam, minden vágyam volt tudni, hogy mi jár az eszében. A boszorkány ezt sejthette, mert gúnyosan elmosolyodott, aztán Kieran felé nézett, aki most az egyszer mintha megijedt volna. Miután otthagytuk a rácsot rázó kislányt, odajött hozzám azzal, hogy a boszorkány pokoli veszélyes, és hogy az átkától nem kellene a hetedik mennybe repülnöm, mert nem azt fogom kapni, amit hiszek, hogy fogok.

- Kőkeményen manipulál majd – mondta még mindig rémülten, mintha attól félne, hogy a boszorkány megbabonázott, és ennek hatására neki fogok ugrani. Tényleg kicsi választott el attól, hogy behúzzak neki, de nem a banya áldásos hatása miatt, hanem azért, mert nem bírt békén hagyni. Már az ideúton is egyfolytában ki akarta magának sajátítani Cornt, bánthatta, hogy most én kapok belőle. Tettem a megszeppent arckifejezésére és a szemében ülő alig titkolt félelemre, ezerszer jobban érdekelt Corn sorsa, mint ő.

Otthagytam, berohantam a sátorba, és ledőltem. Öt perce még hullafáradt voltam, most meg nem bírtam aludni, úgy felpörgettek a boszorkány szavai. November vége ellenére melegem volt, izzadtam, időnként felültem, hogy kinézzek a sátor ajtaján, nem Kieran tart-e ébred egy varázslattal. Ebédelni se mentem, végigkínlódtam a délutánt. Corn nyugvó mágiája ismét felsziporkázott bennem, mikor ledőltem, a fejem alatt lévő párnát kővé varázsolta, mikor felültem, kicsapta a sátorlapot, össze akarta rogyasztani a sátrat. Annyira ragaszkodott gazdájához, mint én magam. Józan ésszel tudtam, mit kell tennem, mégse bírtam magam ehhez tartani, az egyedüli, amibe kapaszkodtam, az volt, napnyugtáig nem indulok semerre. Amikor azonban a napot a tenger hullámai kezdték nyaldosni, képtelen voltam nyugton maradni, magamhoz vettem táskámat, és felkészültem az indulásra.

O.O

Elkészültem a levéllel. Így szólt:

Gondoskodnál Corn macskájáról, ha nem jönnék vissza? Elvileg nekem kell. Tudom, Corn nagynénjei is képesek rá, de jobb szeretném, ha olyan gondozná, aki kábé olyan, mint mi, arra az esetre, ha nem jönnénk vissza. Szereti a zsályás marhahús konzervet, de a zsálya nagy részét ki kell belőle szedegetni neki, mert a hús különleges ízesítését szereti, nem a nyers zsályát. Vizet sokat iszik, de azt talál, tejet ne adj neki, mert akkor addig járkál a nyomodban, amíg nem utalsz ki neki még három adagot belőle. Szárazkajából a hármas mixet szereti, tartok belőle az ágyam alatti dobozban, ott találsz, rázd fel neki jól, és mehet a tálba.

Kösz, hogy vállalod!

Colin

Miután tökéletesnek ítéltem, elindultam keresni egy nyugodt helyet, ahol elégethetem a bodzafa kérgét. A tengerpartra esett választásom. Corn apja már elvonult a két boszilánnyal felhúzni a suhancok rögtönzött sátrát, így egyedül lehettem. A napnyugta fájdalmasan szép volt a tengeren, de nekem semmi más nem lett volna szebb a képnél, amint Corn kiválik a habokból. Mivel erre hiába vártam, elővettem az üvegcsét. Mielőtt a gyufát is előkaphattam volna, valaki nekem csapódott hátulról. Azt hittem, Kitty az, de a következő pillanatban Mikayla hangját hallottam.

- Ne menj el! – kérte. Nem kiabált, szinte súgva mondta, aminek örültem. Semmiképp se akartam, hogy mindenki idecsődüljön. Lefejtettem karjait rólam, és szembefordultam vele. A szeme dacosan csillogott, lebiggyesztette száját, nehezen beszélt, mintha félne, hogy mindjárt megbicsaklik a hangja. – Szükségem van rád!

Inkább nem feleltem neki, de pillantásomból így is megértette, mire gondolok. Még jobban elszomorodott, hüppögni kezdett. Olyan hatást keltett, mint első találkozásunkkor, védtelen volt és kétségbeesett. Akkor és ott vállaltam, hogy mellette maradok, de most szó se lehetett róla. Ezt ő is tudta. Nyelt egy nagyot.

- El kell menned. – Bólintottam. – Mehetek én is?

Továbbra is hallgattam.

- Miért nem?

- Adok neked valamit – mondtam válasz helyett, és kivettem zsebemből a villámkövet. – Az egyik barátomtól adtam, és szeretném neked ajándékozni, mert a barátomnak tartalak. Tudom, hogy félsz a villámlástól, ahogy minden… - Kutyát akartam mondani, aztán észbe kaptam – vérfarkas. Ez taszítja a mennydörgést, sose csap majd le a közeledbe, ha magadnál tartod.

Úgy nézett rá, mint egy felbecsülhetetlen ajándékra, aztán felém vetette magát, szorosan megölelt. Visszaöleltem, tartottam egy ideig, majd szelíden eltoltam. Elvette a követ, markába zárta, majd ismét a dac védelmébe hátrálva köszönés nélkül elszaladt.

Míg néztem, hogyan szalad vissza táborhelyünkre, letérdeltem a homokba. Előkaptam a gyufát, majd az üvegcse tetejét lecsavarva kezembe szórtam a bodzafa kérgét. A gyufát meggyújtottam, és a lángba tartottam a kérget, aminek lassan felgöndörödött a vége, koromfekete füstje az ég felé szállt, azonban nem bomlott szét, ahogyan az lenni szokott, ehelyett egy helyre gyűlt. A gomolyag addig terebélyesedett, míg kispárnányi tömör feketeség nem lett belőle, akkor felvillant, és egy semmi máshoz nem fogható lény kelt ki belőle:áttetsző, folyton kavargó démon. Úgy nézett ki, mint egy utálatos sötét felhő, semmi antropomorf nem volt benne, nem láttam se száját, se szemét, de nyilvánvalóan voltak neki, mert hozzám szólt. Rekedt hangja mindenfelől szállt felém, olyan volt, mint a füst, mindent ellepett, végül körém telepedett a levegőbe.

- Te is üdvöz légy, boszorkány.

Félreértette térdelésemet, azt hitte, előtte akarok hajbókolni. Azt hitte, Corn ereje miatt, hogy boszorkány vagyok. Ez megnyugtatott, azt mutatta, nem gondolatolvasó.

- Nem félsz tőlem? – kérdezte egyszer csak.

- Tisztellek – mondtam neki. Mi mást mondhattam volna? Elég szürreális volt, hogy a körülöttem lévő feketeséghez szónokolok, de lehetett volna rosszabb is. – Azért hívtalak, hogy a segítségedet kérjem.

- Nem dzsinn vagyok, fiú – búgta fülembe rekedt hangja.

- Tudom, hogy ára van annak, amit kérsz – szögeztem le gyorsan továbbra is térdelve. – Megadom neked, ami erőmben áll, csak kérd.

- A mágiád kifejletlen – ütött fel hirtelen teljesen más témát.

Nyugtalan lettem. Nem vártam, hogy ez is szóba kerül, reméltem, így vagy úgy, elfogadja a felkínált szolgálatot, és valami közepesen nehezet kér tőlem. Folytatta.

- Egy mágiában járatlant megkárosítani nem jó móka. – A démon elrebbent körülem, és a víz felé siklott. Rohanvást követtem, nem akartam elszalasztani a lehetőséget. A tengernél megállt, és amennyire észrevettem, testének egy része levált róla, hogy körém szálljon. Úgy tűnt, apró gomolyagokra tudná tépni magát, ha akarná. – Mást ajánlok neked. Mi, démonok szeretünk játszani, játssz hát velem!

Nyeltem egyet. Játsszak vele? Ideje lenne már felébrednem, és otthon találnom magam!

- Ahogy kívánod. Milyen játékra gondoltál?

- Fogócskázz velem.

Dermedten meredtem a körülöttem örvénylő feketeségre, egyszerűen nem bírtam elhinni, hogy ezt mondta. Még egy része körém csavarodott.

- Hogyan? Én fogjalak meg téged vagy te engem? – kérdeztem óvatosan.

- Nem veled, fiú, hanem a mágiáddal. Előcsalom. Hogyha elég erős, akkor nem fogom tudni elkapni az időhatár letelte előtt, ha viszont nem, akkor elkapom.

- És mit csinálsz vele?

- Felfalom. – A hang úgy mondta ezt, mintha mi sem lenne természetesebb, kicsit mintha még meg is lett volna sértve, hogy erről se tudtam. Lefagyott az agyam, így azt kérdeztem meg tőle, mekkora az időhatár. – Fél perc. Hogyha fél percig sikerül meglógnia előlem, akkor visszaengedem hozzád, és lehet bármilyen kívánságod, teljesítem.

- Bármilyen? – visszhangoztam.

- Szeretnéd, ha kedves halottad újra kacagna? Visszaadom neked. Fáj, hogy egy lány nem tüntet ki szerelmével? A tiéd. Makacs átok fonta be lelkedet? Megszabadítalak tőle. Készen állsz a játékra?

Tátogtam, nem tudtam, mit mondjak. Hogyan tehetném kockára Corn mágiáját? Igaz, hogy nekem nem kell, és nem is szeretem, de Cornnak annyit jelent… hogyha elveszíteném, nem tudom, mit tennék. Azt mondta, hogy megbíz bennem, tudja, hogy megőrzöm neki. Mi a fenét tegyek? Fél perc nem a világ, mégis, Corn mágiája egyre beljebb húzódott bennem, mintha rosszat sejtene. Félhetett is, én is féltem.

Végül azt tettem, amit döntéshelyzetben tenni szoktam. Kiszámolóztam.