12. fejezet

12. fejezet

Colin

Utáljuk együtt az alakváltókat

Mikayla, hé! Nem várnál meg? Értem én, hogy farkas alakban nyargalni jó, de nem bírja mindenki úgy az iramot, mint te! Hallod? Hogyha versenyezni akarsz, akkor előbb szól, mert ez így nem fair! Gyors vagyok, de ennyire nem! Nem lófrálhatsz ilyen felelőtlenül, mikor nem tudjuk, hogy kicsoda az alakváltó, világos? Nem is értem, hogy tudsz ilyen gyerekes lenni, mikor viszonylag felnőttesnek tűntél, úgy értem, ellátod magad, és a többi, ki gondolta volna, hogy csak úgy elfutsz. Jó, hogy örülsz, amiért végre át sikerül átváltoznod farkas alakba a telihold hatása nélkül, Rufus is büszke lenne rád, de nem hiszem, hogy jó ötlet lenne ezt most gyakorolni. Amíg egy alakváltó van közöttünk, nem lehetünk elég óvatosak. Ki tudja, hogy mikor csap le ránk. Utáljuk együtt az alakváltókat. Hallod, minket keresnek, ideje visszamenni. Nézd, hogyha van valami elintéznivalód, felőlem menj, megvárlak, de légy gyors, és utána tűnjünk el innen. Nem tetszik az erdő. Dél van, mégis olyan sötét. Ajjaj…

O.O

Mindenki felbolydult körülöttem. Rufus parancsszavakat vakkantott, a farkasai izgatottan rohangáltak ide-oda, egyfolytában egymásnak és a vámpíroknak ütközve, Roland a nehéz vasajtóhoz iramodott, Kieran Cornhoz lépett, én pedig felkerestem a WC-t. Muszáj volt, nagyon kellett már.

Miközben végeztem a dolgomat, próbáltam hallgatózni, de semmi hang se szűrődött ki, és mire készen lettem – kétszer is kezet mostam bő szappannal, mert meg akartam ölelni Cornt -, és kijöttem, a többiek mintha teljesen felszívódtak volna. Kintebb sétáltam, ott vettem észre Kierant, aki üveges szemekkel maga elé meredt, és valamit mormolt. Mikor közel hajoltam hozzá, hirtelen rám nézett.

- A boszorkány meglógott, érzem, ahogy távolodik. Amilyen körmönfont, biztosan visszatér bosszút állni. Az alakváltója pedig itt kell, hogy legyen valahol. – Homlokráncolva újra maga elé meredt. – Őt nem érzem.

- Miért nem? Ez is valami trükk?

- Az alakváltókat nem könnyű lekapcsolni – felelt sóhajtva, és megdörzsölt a karját, amire ráesett, mikor a boszorkány támadásától próbálta védeni a többieket. – Ez a boszorkány már több éve taníthatja az inasát, és nagy hatalma révén tudása legjavát adta át neki. Nem biztos, hogy a fiú is bír mágikus képességekkel az alakváltáson kívül, de megeshet.

- A fiú? Honnan tudod, hogy fiú? – kérdezősködtem. Én csak annyit láttam, hogy kifelé lohol az én bőrömben.

- Az alakváltó nem fajt takar, hanem képességet. A fiúk születnek ezzel, a lányok csupán elnyerhetik. Mivel ez az alakváltó profin űzi mesterségét, alighanem születésétől fogva bírja. Éppen ezért kicsi rá az esély, hogy le tudjuk buktatni. Úgy lehetne megcsípni, hogyha látnánk, ahogy átváltozik.

- Mi sem könnyebb! – vágtam rá gúnyosan, de aztán komolyan elkezdtem rajta törni fejem, mi segíthetne.

Inasként hű a boszorkához, tőle függ, ezért nemigen fogja elárulni. Még azt se tudtuk, a boszorkány mennyire törődik vele. Igaz, kitanította, de ki tudja, megérné-e neki megmenteni. Az igazat megvallva nagyjából semmit se tudtam. Még mindig sajgott a fejem, de szerencsére nem annyira, mint korábban, Corn nem érezhette meg. Corn! Rossz érzésem támadt, amikor arra gondoltam, mennyire fájhatott neki, hogy valaki megtámadta az én bőrömben. Igaz, hogy nem én voltam, de így is, úgy is nagyon szerencsétlenül jött ki az egész. Megfordultam, hogy megkeressem, még tartoztam neki egy öleléssel.

Közben Roland is előkerült, kezdte összeszedegetni az embereket. Megkért, hogy segítsek neki, és mindenkit hívjunk Kierannal a főcsarnokba. A farkasok meg a vámpírok kezdtek magukhoz térni. A többségüket eltalálta a boszorkány varázslata, de a sérüléseik nem voltak súlyosak. Miután felkapartam Mikaylát a padlóról, és Ace-re bíztam, hogy vigye be magával, Corn hangját hallottam meg a hátam mögül.

- Colin!

Felé fordultam, és meg akartam ölelni, de Roland annyira sürgetett minket, hogy menjünk már, mert sosem lehet tudni, mikor csap le az alakváltó, hogy csak egy mosolyra futotta. Egy apró mosoly volt csak, de a számba mintha villám csapott volna. El sem tudtam képzelni, a riasztó hogyan érzékelte, hogy milyen viharos érzéseim támadtak Cornnal kapcsolatban, de figyelmeztetett minket, hogy ne tovább. Szétömlött bennünk a csalódottság, viszont nem volt mit tenni, engedtünk Roland hívásának, és bementünk a többiekhez.

- Az lenne a legjobb, hogyha együtt maradnánk – szólalt meg nagy hangon Roland. – Nem tudhatjuk, hol bujkál az alakváltó. Hogyha mind egy helyen leszünk, egymás szeme előtt, nem fog tudni átváltozni.

- Ez igaz, viszont így az alakváltó nyugodtan kihallgathat minket – tette karba kezét Corn, aki túllépett az előző jelenet okozta sokkon, és gyorsan magára talált. Kicsit talán túl gyorsan. – Meg mire megyünk azzal, hogyha itt maradunk? Nem tudjuk elfogni se a boszorkányt, se az inast, és semmi mást se csinálhatunk.

- Corneliának igaza van – bólintott Kieran. – Ez így nem fog menni.

- Vagy csak azért ellenkeztek, mert egyikőtök alakváltó – nézett rájuk Roland hűvösen, a pillantásából hiányzott a szokásos hódolat, amivel Cornra tekintett.

- Ez így nem lesz jó – avatkozott be az oldalamon álló Rufus is. – Nem gyanúsítgathatjuk egymást. Lássuk be, egy helyben toporgunk. Mit tud tenni ez az alakváltó? Oké, le tud döfni a tőrével, hogyha hátat fordítunk neki, de hát ne fordítsatok egymásnak hátat. Ha hármasban maradunk, akkor nem történhet semmi baj, a másik kettő le tudja győzni a harmadikat.

Ésszerűnek tűnt tanácsa, egyedül Roland kiabált még mindig arról, hogy inkább együtt kéne maradnunk. Corn egyből felém fordult, de amikor meglátta a bizonytalanságot szememben, úgy nézett rám, mint akinek meghasad a szíve. Összeszedtem magam, majd közelebb léptem hozzá.

- Mit szólnál ahhoz, ha együtt maradnánk? Mi ketten és Kieran – sandítottam a nevezett felé. Arra gondoltam, hogyha az alakváltó Cornként jelenik meg előttem, Kieran meg tud védeni, ha meg Kieranként, akkor Corn. Tökéletesen bebiztosítottam magamat, csak arra nem számítottam, hogy Corn megrázza a fejét.

- Inkább velük leszek – mondta, és átállt Rolandhoz, aki épp Mikaylát próbálta meggyőzni, hogy nem túl szerencsés elmászkálni.

Leforrázva álldogáltam. Remekül elpuskáztam a nagy alkalmat, hogy együtt legyek vele a hülye akadékoskodásommal. Az alakváltó lehet mégoly jó színész, akkor sem tudja hitelesen megjátszani Cornt, hiszen fiú. Már, hogyha Kieran igazat mondott az alakváltók képességéről, és nem ő maga az, akit keresünk. Száműztem paranoid gondolataimat, de még így is kicsit megugrottam, mikor Kieran megveregette a vállamat. Most először láttam kárörvendőnek. Így is hamar komolyba váltott, ahogy észrevette Corn sápadt arcát. Rufus monológját hallgattam, aki arról beszélt két farkasának, hogy a legjobb, amit tehetnek, gyakorolni az átváltozást, mert észrevette, hogy sokkal erősebbek farkas alakban. Én ezt nem tartottam jó ötletnek, hiszen a vérfarkasok legendásan szomjazzák a vért és a harcot igazi alakjukban – hacsak nem bántalmazzák őket olyan gyakorta, mint Mikaylát fogva tartó boszorkánya -, azonban nem volt rá lehetőségem, hogy ezt kifejtsem nekik, mert Kieran megkocogtatta vállamat, azután megtisztelt azzal, hogy hozzám szólt.

- Mit szólnál, hogyha együtt maradnánk?

Körülnéztem. A három vámpír összeállt, és gyanakodva figyelték egymást, Rufus és a két farkas most már egymást marták, hogy ki legvalószínűbben a hunyó, Roland, Corn, Mikayla hármasa már remekül elvolt. Szóval ketten maradtunk.

- Kell egy harmadik is – mutattam rá a tényre.

- Nem kell – jelentette ki határozottan.

- Nem félsz tőlem?

Úgy nézett ki, mint aki menten elneveti magát, de aztán visszafogottabbá vált, és csak nemet intett fejével. Ez rám nézve kissé megalázó volt, ám sajnos most nem verhettem be a fejét, mert jobb dolgom volt. Azt figyeltem, ahogyan Rolandék odamennek az egyik padsorhoz, és leülnek. A többiek mentek a dolgukra.

- Figyelj, az alakváltó nem lehet olyan ostoba, hogy felhasználja a te alakodat, aztán rögtön újra belebújik, mert arra nem gyanakodnánk – magyarázta. Én kevésbé bíztam benne, hogy az alakváltó ilyen nagy koponya, de megvontam a vállamat. Tényleg nem én voltam a hunyó, de azt nem tudtam, vele mi a helyzet. – Ha pedig én lennék az, az azt jelentené, hogy nem tudok varázsolni. Leszúrhatnálak a tőrrel, de mint egyszer kifejtetted, mágia nélkül nem vehetném fel veled a versenyt, le tudnál birkózni… ha nagyon akarnál. Szóval maradhatunk együtt.

- Hát jó – egyeztem bele, aztán gyorsan hozzátettem. – Megint ki kell mennem a WC-re, megvárnál kint? Vagy oda is bejössz utánam?

- Bemegyek – mondta. Még kevésbé volt szimpatikus, de ez nem sokat nyomott a latban, sosem szerettem. Így mindketten bementünk a mosdóba. Ő a tükör előtt állva figyelte, nem töri-e ránk az ajtót a boszorkány, én pedig bementem az egyik fülkébe.

Kivettem az üvegcsét, amit Hocca adott nekem, és lecsavartam a tetejét. Emlékeztem rá, hogy a balzsamtól látni fogom a dolgok valóját, és pontosan ez volt a célom: látni, hogy ki az alakváltó. Belenyúltam két ujjammal a balzsamba, és szemhéjamra kentem. Akartam belőle adni Cornnak, miután leellenőriztem, rendben van-e, de nem maradt az alján semmi. Vállat vonva hagytam a WC kagyló mellett, és kikiáltottam. Kieran visszakiáltotta, hogy ne kiabáljak, mire kijöttem. Kieran kétkedve mért végig.

- Miért akartál idejönni egyáltalán?

Védekezően beállt az egyik fülke ajtaja mögé, és két kezét felemelte, hogyha kell, neki tudjon vágni az ablaknak, de mindegy volt, már tudtam, hogy nem ő az alakváltó.

- Szereted Cornt? – csúszott ki a számon a kérdés, amire már rég választ akartam kapni.

Erre már leengedte a karját, és kilépett a fülkeajtó mögül. Bizonyára az járt a fejében, hogy ez csakis nekem juthatott eszemben ilyen válsághelyzetben. Fintorában kiolvastam, mennyire gyerekesnek tart. A mérhetetlen nem volt rá kifejezés.

- Szeretem – mondta végül.

A nyomorult igazat mondott.

Nem reagálhattam le a dolgot, mert ekkor Corn és Mikayla sikolya zavart meg minket. Éreztem, ahogy Corn a viszonylag békés, miattam enyhén szomorkás állapotából eszeveszett félelembe vált át, és Mikayla ritmikus sikoltozása se jelentett sok jót. Kierannal egyszerre kezdtünk el rohanni, és belebotlottunk Bronchóba, aki az ellenkező irányba futott. Tovább szaladtunk. Mikor a lányok megláttak minket, kiabálni kezdtek.

- Roland bőrébe bújt! – így Corn.

- A Főboszorkány leleplezte, mire elinalt! – visította Mikayla.

- Mindenki nyugodjon meg – csitítgatta őket Kieran feltartva kezét. Lehet, egy kis hókusz-pókuszt is használt, mert a lányok könnyebben kezdtek lélegezni, és mintha bennem is tőlem idegen nyugalom áradt volna szét. – Azt már tudjuk, hogy mi nem lehetünk azok. A többieket kell átvi…

A terembe rohanó Rufus beléforrasztott a szót.

- Már megint sikerült elszöknie! Broncho hibája az egész!

Az említett is megérkezett, és üvöltözni kezdett, hogy nem kéne ráfogni mindent, mert már az energiaitalnál is ő vitte el a balhét, pedig nem nyúlt hozzá. Nem értettem, miről beszél, de Corn és Mikayla úgy láttam, igen. Azt mondták, az inas már korábban is jelen volt, csak várta a megfelelő alkalmat. Ez nem volt túlzottan kedvező fordulat, mint ahogy azt sem, hogy nem menekült el Roland képében, hanem megpróbálta meggyilkolni Cornt.

- De akkor hol van Roland? – kérdezte szegény drágám, aki valahogy nem látszott olyan megviseltnek, amilyennek kellett volna lennie. Szerencsére láttam, hogy nem ő az alakváltó, oda is mentem hozzá, és észrevétlenül megsimítottam a hátát. Hálás pillantást vetett rám, majd a többiekhez fordult. – Meg kell keresnünk. Remélem nem esett baja.

Én viszont inkább Cornért aggódtam. Legszívesebben kimentem volna körülnézni. Az igaz látásával hatalmamban állt megtalálni az alakváltót. Imádtam a hatalmat, és nem örültem neki, hogy titokban kell tartanom a többiek előtt, de jobb volt így. Egyedül Cornt nem akartam magára hagyni. Aztán, leküzdve féltékenységemet, ami felhorgadt bennem, akárhányszor csak egy szobában tartózkodott Kierannal, arra jutottam, hogy ő megvédené. Hiszen szereti. Erre gondolva surrantam ki.

Az nem jutott eszembe, hogy mindenki arra jutott valamilyen agyament oknál fogva, hogy én vagyok az alakváltó, de ez történt, és egy kis idő múlva Cornon meg Kieranon kívül mindenki össze-vissza rohangált. Összetalálkoztam Rolanddal – ezúttal az igazival -, aki azt mondta, hogy a Főboszorkányokon kívül legerősebbként a csapatban a boszorkány nyomába eredt, de az olyan gyorsan mozgott kislány létére, hogy még az emberek által használt sebesség nyolcszorosával se tudta elkapni. Ezek után észrevettem két vámpírt, akik az egyik ablakon át vizslatták a tájat, lehet, Rolandot keresték, amikor megláttam az alakváltót. Most a harmadik vámpírt játszotta, de nem sokáig maradt egy helyben: úgy őrizte sérthetetlenségét, hogy folyamatosan váltogatta az eljátszott személyeket. Máris átment egy másik terembe, ezúttal Kieran képében.

Azonnal utánaeredtem, arra gondolva, nehogy megkörnyékezze Cornt – vagy bárki mást. Szerencsére csak elhaladt a magában puffogó Broncho mellett, és az én alakomat magára vetve ment be egy terembe. Igen ám, de nem tudta, hogy a többiek azt hiszik, hogy én vagyok ő, ezért meglepődött, amikor rávetették magukat. A gond csak az volt, hogy ekkor meg én nyargaltam be a terembe második Colinként. Corn, aki eddig a többiekkel ordibált, hogy szálljanak le az alakváltóról (rólam), most megdermedt, és ide-oda kapta a szemét köztünk. A többiek is összezavarodtak, nem tudták, kit kapjanak el. Jobbnak látták mindkettőnket elfogni, és később valahogy kideríteni, ki az igazi.

- Nyugodj meg, Colin! – kiabálta Corn egyszerre mindkettőnknek. – Rá fogok jönni, melyik vagy te!

Akartam mondani neki, hogy ne hülyéskedjen már, hát nem látja, hogy az a másik mennyire máshogy mozog a testemben, amikor az alakváltó kitört. Mivel a többiek megosztották az erőiket, könnyű dolga volt, ahogy nekem is. Jó is volt, hogy utána indultam, mert a többieket annyira megdöbbentette, hogy mindketten távoztunk, hogy egy ideig nem indultak utánunk.

Ez pont elég volt ahhoz, hogy a teremből a kertbe, majd a kis erdőbe érjünk. Az alakváltó most Mikayla farkas alakját vette magára, amivel két legyet ütött egy csapásra: gyorsabban szaladt, mint én és az újabb átváltozással megzavarja a többieket. Nem lévén más lehetőség, úgy kellett tennem, mintha tök hülye lennék, és elvesztettem volna a nyomát, majd Mikaylát meglátva örvendezésben törtem volna ki. Végül is egy hozzá hasonló inas mit tudhat rólam? Még csak most álltam a Főboszorkányom szolgálatába, ráadásul semmilyen képességem nem volt, egyszerű halandó voltam. Meg kellett, hogy vessen.

- Mikayla, hé! – kiáltottam el magam. – Nem várnál meg? Értem én, hogy farkas alakban nyargalni jó, de nem bírja mindenki úgy az iramot, mint te! Hallod? Hogyha versenyezni akarsz, akkor előbb szól, mert ez így nem fair! Gyors vagyok, de ennyire nem!

Életemben először örültem, hogy bolondnak néztem. Az alakváltó lassított, aztán felém fordult még mindig farkasként. Úgy tűnt, beveszi azt, hogy nem tudom, kicsoda.

- Nem lófrálhatsz ilyen felelőtlenül, mikor nem tudjuk, hogy kicsoda az alakváltó, világos? Nem is értem, hogy tudsz ilyen gyerekes lenni, mikor viszonylag felnőttesnek tűntél, úgy értem, ellátod magad, és a többi, ki gondolta volna, hogy csak úgy elfutsz. Jó, hogy örülsz, amiért végre át sikerül átváltoznod farkas alakba a telihold hatása nélkül, Rufus is büszke lenne rád, de nem hiszem, hogy jó ötlet lenne ezt most gyakorolni. Amíg egy alakváltó van közöttünk, nem lehetünk elég óvatosak. Ki tudja, hogy mikor csap le ránk. Utáljuk együtt az alakváltókat.

Az alakváltó szemének villanásából láttam, azon morfondírozik, hogyan végezzen velem. Igaz, amit Kieran beszélt arról, hogy ő nem bírna velem, de egy vérfarkas… na, igen, ezt jobban is átgondolhattam volna, mielőtt egyedül kijöttem vele az erdő szélére. Távolról hangokat hallottam.

- Hallod, minket keresnek, ideje visszamenni. Nézd, hogyha van valami elintéznivalód, felőlem menj, megvárlak – mondtam neki nagylelkűen, remélve, hogy nem harapja le a fejem, amíg a többiek ideérnek. Gondoltam, hogyha menekülési utat hagyok neki, akkor majd nem rág be annyira rám. – De légy gyors, és utána tűnjünk el innen. Nem tetszik az erdő. Dél van, mégis olyan sötét.

Fogalmam sem volt, mi mást mondhatnék. Ekkor váratlanul a kislányboszorkány tűnt fel egy fa mögül.

- Ajjaj... – adtam hangot aggodalmamnak.

- Ajjaj, bizony – kezdett vihorászni. – Gondolatolvasó vagyok, Vöröske, tudom, hogy min törted a fejem. Bántani akartad hű inasomat.

A vérfarkasra nézett, aki felé bökött orrával, majd rám vicsorított a fogait. Ettől tartottam. Ráadásul a boszorkánynak eszébe se jutott leállítani, úgy tűnt, mindegy neki, élek-e vagy halok. Sietősen előálltam a C tervvel, ami sugallat formájában jött. Ignorálva Corn növekvő idegességét, szólaltam meg:

- Alkut ajánlok.

Kíváncsian nézett rám, azt hiszem, nem várt volna tőlem ilyesmit. Ami azt illeti, én sem magamtól, de hogy is mondják? Teher alatt nő a pálma? Nos, én a sok pofontól nőtten. Ez már meg se kottyant, akarta elhitetni velem ezt egy belső, ravasz hangocska, akit én csak Léleknek neveztem.

- Alkut? Miért akarnék én tőled bármit is? – kérdezte engem fürkészve. Úgy éreztem, hogy mindent tud, és mindent lát, de mivel a tündérbalzsam továbbra is hatott, azt éppígy éreztem, hogy vannak olyan dolgok, amiket még ő se tud. Azok, amik hirtelen merülnek fel az ember fejében. Erre alapoztam a továbbiakat.

- Mert, ha nem hallgatsz rám, akkor hamarosan a környék két legerősebb Főboszorkánya fog széjjelátkozni. Mint tudod, az egyik szeret engem, a másik pedig őt, és mindketten nagyon utálnak téged. – Láttam arckifejezéséből, hogy ezt sikerült kiolvasni elménkből. A többiek hangja egyre közeledett. Legyőzhették félelmüket, hogy még mindig köztük van az alakváltó, és a keresésünkre indultak. – Akarod vagy nem?

- Mit akarsz tőlem? – kérdezte.

- Hogy elmenj. Még fizetek is érte, hogyha egyszer, és mindenkorra békén hagysz minket.

- Jól van – mondta lassan, és nyújtotta a kezét. Kivettem a zsebemből az átláthatatlan üvegcsét, amit Hocca nekem ajándékozott. A boszorkány örömteli kiáltást hallatott. – Ejnye, tündérhaj, ezt meg hol szerezted? Ügyes fiú vagy, úgy látszik. Pedig elsőre reménytelenül butának tűntél, azt hittem, meghatódsz a kislányalaktól. – Megvillant a szeme. – Tudod, mit? Adok cserébe egy kis ajándékot. Tudom, hogy ki minden vágyad, ezzel megkaphatod.

Nem hittem volna, hogy tényleg tudja, de kíváncsian néztem, hogyan oldja meg kendőjét, hogy a belső béléséből kiszedjen egy pergamenlapot. Nagyon kicsinek tűnt, de tudtam, ha kitekerjük, jó hosszúra nyúlik. Olyan papírra íródott volt, mint a boszorkányinas szerződés. Mertem reméltem, hogy van rajta valami hasznos.

- Soha többé ne lássalak – mondtam neki, miközben elvettem a pergament.

Amint kimondtam a szavakat, a kislány helyében egy hihetetlenül dögös nő állt, több volt már negyvennél, de még így is észvesztően vonzó volt, a farkas pedig fiúvá változott, ahogy azt Kieran megjósolta. Forró fuvallatot éreztem, és valami belement a szemembe, muszáj volt megdörzsölnöm. Mikor kinyitottam, nem voltak sehol, szőrén-szálán eltűntek. A pergamen viszont a kezemben volt.

- Na? – kérdeztem a hozzám rohanó Kierantól.

- Elég ideig feltartottam őket, hogy rájuk tegyem a nyomkövető átkot, és jól felbőszítetted a boszorkányt, hogy ne vegye észre mesterkedésemet. Most már tudjuk követni őket, hogyha kell, és ha valahol bajt kevernek, egyből lecsaphatunk rájuk.

Bólintottam. Nem gondoltam volna, hogy be fog jönni a terve, de sikerült. Igaz, hogy nem volt veszélytelen, de még egy pergamentekercset is hozott a konyhára. És legalább rájöttem, hogy Kieran is gondolatolvasó.

O.O

Teltek a napok, de Corn nem szólt sem Kieranhoz, sem hozzám. Először azt hittük, amiatt, amit tettük (a beavatása nélkül veszélyes dolgokat hajtottunk végre, pedig az ellenfelünk a térség egyik legfurfangosabb boszorkánya volt), azután rájöttünk, hogy a tekercs tartalma bántja. Távol tartotta magát tőlünk, és a tekercsnek se engedett a közelébe, így fogalmunk se volt, min tűnődik ennyire. Ekkor már sajnáltuk, hogy Rolandtól elváltak útjaink, ő mindig rendesen tudott vele beszélni, bármi is történt, de vámpír ismerősünk a boszorkányveszély elmúltával úgy döntött, a többi vámpírral együtt hazatér, szabadon engedi Tita ártalmatlanná tett rokonságát, és kirakja őket mondjuk egy helyes kis szálló előtt. A tőle megszokott lelkes udvariaskodással megkérdezte Cornt, igényt tart-e a szolgálataira, de ő azt mondta, menjen csak. Így maradtunk mi meg a farkasok – holott utóbbiak nem Rufus parancsára.

Kiderült, hogy a falka még nem hallgat kifejezetten rá, Mikayla vette át a parancsnokságot, és ő velem akart tartani ki tudja, miért. Broncho az oldalára állt, mert remélte, ezzel meg tudja békíteni, Ace pedig érdekesebbnek vélte a kalandozást, mint az otthon ülést és a tréningezést. Én mondtam Rufusnak, hogy fogja őket szorosabban, de egyelőre más terve volt, azt mondta, majd kicsit később befűt nekik, és egy ideig még velünk jönnek. Cornt, akinek jogában lett volna hazaküldenie őket, ez egyszer nem zavarták, így maradt minden úgy, ahogy volt.

- Nincs más választásom – motyogtam magamban az egyik dombtetőn ülve.

A többiek a sátrak körül tevékenykedtek. A mi négyszemélyesünk mellett immár ott állt a három fiúfarkas sátra, ami rozoga volt amiatt, hogy éjszakánként átlag háromszor-négyszer szétrugdosták. Mikayla vidám volt, hogy ilyen kalandos életet él, a füle botját se mozdította Rufus szólítására, amíg meg nem mondtam neki, hogy Rufus bármikor kiteheti a falkából. Erre megijedt, és most egészen kulturáltan bólogatott, amikor barátunk kért tőle valamit. Az más kérdés, hogy Bronchóval végeztette el a kapott feladatot. A farkasok háza táján tehát nyugalom volt, nem úgy a miénken. Kieran négyszer szólította meg Cornt, mire ő az arcát felé fordította, de akkor se reagált sokkal élénkebben. Hogyha nem szorongatta volna a tekercset, azt hittem volna, beteg.

Végül nyugovóra tértünk, számomra pedig eljött a cselekvés ideje.

O.O

- Nem vagyok elég erős - suttogta Corn. Csak egy könnyű felső és kedvenc nadrágja volt rajtam, úgy feküdt mellettem. Nem tudott elaludni. Megsimogattam a karját.

- A karizmod még tényleg nem az igazi, de ettől nem kellene így elszontyolodnod – súgtam neki, mire felnevetett. A másik karját feje alá téve nézett rám, szeme vidáman csillogott, majd hagyta, hogy a haját arrébb simítsam a sátor alapjáról, és melléfeküdhessek. Mikayla álmában is morgolódva húzódott félre.

- Nem így értettem – válaszolt halkan, és közelebb húzott magához. Rájöttünk, hogyha nem simogatjuk egymást, fájdalom nélkül érintkezhetnek bőrfelületeink.

- Hát hogy?

Tétovázott, elmondja-e. Türelmesen néztem rá. Végül felsóhajtott, és kinyúlt a tekercs felé, amit mindig magánál tartott. Nem mutatta meg nekem, helyette meglengette arcom előtt.

- Itt vannak ezek a próbatételek. Négy van belőlük, és hogyha tudnám teljesíteni őket…

- Mi lenne akkor?

Csak megrázta a fejét. Villámgyorsan ajkához préseltem számat, majd aztán már vissza is húztam fejemet, hogy elkerüljük a riasztót és a vele járó fájdalmat. Újabban így csókolóztunk. Nem nagyon lehetett igazi csókolózásnak nevezni, de jobb volt a semminél, és mindketten felvidultunk tőle. Most azonban nem használt, Corn olyan komor maradt, mint volt, habár egy szemernyivel engedékenyebben nézett rám.

- Minden rendben lesz – mondtam neki azt az üres frázist, amit gyerekként annyira utáltam. Mióta elindultunk vándorolni, ezerszer kimondtam, és egyszer se gondoltam komolyan. Most se, de jól esett mindkettőnknek. Éreztem, ahogy a gyomrában a görcs fellazul, megnyugszik. Duruzsolva hajoltam hozzá. – Elhiszed ezt nekem?

- Igen - mosolyodott el, és engedte, hogy megcsókoljam. Gyorsan elrántottam a fejemet. – De nem hagynak nyugodni, tudod?

- Mesélj róluk – kértem. Tényleg érdekeltek a tekercsben foglaltak, szerettem volna tudni, miről van szó, mi az, ami miatt Corn alig eszik, iszik és alszik, plusz nem szól hozzánk. Ekkor hirtelen Cornnak is eszébe jutott, milyen fura, hogy már beszél velem, mire álmunk álomjellege nyilvánvalóvá vált, a sátorfal hullámozni kezdett.

- Hé! – kiáltotta egyszerre álmában és a valóságban.

Kiáltásától felébredtem, ahogyan Mikayla is. Mikayla bambán nézte, ahogy Corn feláll, és kimegy. Nem hagyhattam egyedül, azonnal felpattantam, és utánamentem. Amúgy is beszélni szerettem volna vele, nem volt állapot, hogy vándoroltunk, amerre ő mondta, nulla cél nélkül. Leült tábortüzünk maradványa mellé, a tengerpartot nézte.

Egy pillanatra megálltam, öklömmel megdörzsöltem szememet. Szerettem az álombeli Cornt, könnyebben ellazult és kikotyogta a dolgokat, amiért utána haragudott magára. Ezt a mostani, fura Cornt nem tudtam kezelni, mert gőzöm se volt, mi lesz a következő lépése.

Lassan odasétáltam hozzá, körülnéztem, hogy a farkasok alszanak-e, aztán leültem mellé.

- Ne haragudj, hogy az álmodban szedtem ki belőled infókat… öhm… már másodjára.

Előző alkalommal nem volt hajlandó szóba állni velem, de most rám nézett, és kinyitotta a száját. Mivel nem jött ki hang a torkán, azt hittem, mindjárt nyelvet ölt rám, de ehelyett kezét szája elé kapva felzokogott.

Erre nem számítottam, az előző napokban olyan erősnek tűnt. Kiegyensúlyozatlannak, igen, de egyúttal keménynek is.

- Kérlek, ne sírj! – Közelebb ültem hozzá, és óvatosan átöleltem, majd mikor jött a riasztó, elhúztam kezeimet. Még mindig körülötte tartottam őket, de most fél centire a bőrétől. Úgy tűnt, a bennünk munkáló érzelmektől még a riasztó is kiakadt, és nem működik úgy, ahogy kellene. Már csak ez hiányzott. – Mondd, miért vagy ennyire kétségbeesve? Mi bánt? Mik ezek a próbák, amikről meséltél?

Összeráncolt homlokkal nézett rám, leeresztette kezeit, és belemarkolt a homokba. Láttam rajta, hogy kínlódik, szeretné is elmondani, meg nem is. A középutat választotta.

- A boszorkány igazat mondott, tényleg nála volt a titok nyitja, és ez az, amit átadott: a pergamen. Nem mintha jót tett volna velem, inkább még egyszer utoljára belém szúrt. Már korábban is mondta, hogy nem vagyok igazi Főboszorkány, csak egy elveszett kislány, és ezzel aztán végképp azzá tett. Vitathatatlanul megvan rá az esélyem, hogy azt szeressem, akit akarok. Téged – tette hozzá lágyan, aztán újra a földdel kezdett szemezni. Lassan rátettem a vállára kezemet, de megrántotta, nem akarta, hogy most hozzáérjek. Arrébb húzódtam. Azért figyeltem, és reméltem, legyőzi a benne kavargó elkeseredettséget. – De hogyha egyet is elvétek, szörnyű árat fizetek.

- Akkor ne csináljuk – mondtam neki, és megsimogattam az arcát. Most nem húzódott arrébb. – Nem muszáj. Van óvszerünk. Nem kell egyből gyerekcsinálásra hajtani.

- Oké, de itt az esküd, az inasom vagy – villantotta rám szemét, amiben megint azt az óriási határozottságot láttam, mint amit mostanában a jobb pillanataiban szoktam. Térdemre tettem a kezem, úgy néztem rá. – Ezekkel a próbákkal minden akadálytól megszabadulhatnánk, szabadon szerethetnélek, akár az unokatestvérem, akár az inasom vagy.

De én szerethetném-e őt az inasaként, kérdeztem magamtól. Hangosan nem tettem fel, csak várakozóan néztem rá, mit szeretne még mondani. Nagy levegőt vett, és folytatta.

- Tudom, hogy sokszor mondtam már neked, hogy valami életveszélyes, a halálba sodorhat minket, de itt tényleg erről van szó. Nincs kibúvó. Hogyha az egyiket elvétem, meghalok. És te velem halsz.