7. fejezet

7. fejezet

Cornelia

Vándorlásunk kezdete

Szentelek pár sort az utazás leírásának és a főbb eseményeknek is, hátha egyszer valaki kíváncsi lesz rá, hogy is zajlott az egész.

1. nap: elindultunk, a hangulat határozottan gyűlölködő volt, a társaság vegyes, voltunk mi, a két Főboszorkány, Colin, az inasom, aki utál engem, és egy szuka nőnemű vérfarkas, aki totál rá volt indulva Colinra szorosabb barátságot tartott Colinnal, és emiatt, legalábbis részben emiatt kisebb (?) vitába bonyolódtunk. Este egy csapatnyi boszorkánysuhanc próbált meg csatlakozni hozzánk. Elküldtük őket.

2. nap: alig aludtam az éjjel, így kicsit nehezemre esett elindulni. Az éhségünk csillapítására a nőnemű vérfarkas – továbbiakban Mikayla – nyulat fogott, ami miatt újabb vitába keveredtem Colinnal. Délben újabb boszorkánykölyök akart csatlakozni a küldetésünkhöz (vagy lehet, hogy azok voltak, akiket már elküldtem), de újra visszautasítottam őket. Este a hangulat még mindig fagyos volt. Visszautasítottam, hogy egy sátorban aludjak Colinnal. Kieran rákérdezett, miért nem vonattal megyünk tovább.

3. nap: vonatra szálltunk, hogy hamarabb eljussunk Roland kastélyába, az étkezőkocsiban óriási szendvicseket vettem, és pukkadásig ettem magam. Colin elutasította a szendvicseket bosszúból a visszautasított nyúl miatt (lásd 2. nap történetekben). Az úton Mikayla telehányta a fülkénket rosszul lett a fülkénkben, ezért egy másikba kellett költöznünk. Colinnal újra összevesztem, ezúttal az útiköltségeken. Mostantól két külön számlát vezetünk a kiadásainkra (a számlákat pedig félretettem). Késő délutánra végre meg fogunk érkezni a kastélyba…

Kiadásaim:

- vonatjegy (1db)

- szendvicsek (6 db, ebből kettő a kukában landolt)

- üdítő (2 üveg, megvendégeltem Kierant is, mert tudtam, hogy bosszantani fogja Colint)

Colin kiadásai:

- vonatjegy (2db)

- sós keksz (1 csomag)

- csokis perec (2 csomag)

- üdítő (2 üveg - szegény nyuszigyilkos nagyon szomjas lett a csokis perecek után)

- női magazin (1 db, ami nem is érdekelt senkit!)

/részletek Cornelia Holloway – Főboszorkány könyvéből/

O.O

- Megőrjít, megőrjít, megőrjít! – énekelgettem magamnak alig hallhatóan, miközben a farkaslány – Mikayla, nehogy Colin megint kijavítson – egyik fától a másikig szaladt, hogy hozzájuk dörzsölje az arcát.

Colin nevetve figyelte, én pedig a fogamat csikorgattam. Ez volt a vándorlásunk harmadik napja, ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy totálisan elegem legyen abból a félemberből. Amerre csak mentünk – főleg a vonaton – mindenki megbámult minket miatta, ráadásul a kiscsaj egyedül Colinnak fogadott szót, mintha a gazdája lenne.

Annyira idegesített, hogy nem tudtam semmi mással törődni.

- Meg kellene állnunk egy mosodánál, mielőtt elérünk Roland kastélyába – mondtam Kierannak, amikor felzárkózott mellém.

Bár az ő hátát is egy óriási hátizsák terhelte, sosem tűnt fáradtnak, sőt még élvezte is az utat. Csodáltam a fittségét, hiszen néha még Colin is fáradtnak tűnt.

- Egy mosodánál? – csodálkozott Kieran.

- Igen, az összes ruhámat elhasználtam már, amit hoztam, ki akarom mosni őket. Milyen lenne már beállítani úgy, hogy sziasztok, rég nem látott barátaim, itt egy rakás szennyes, amit ki kellene mosni. Különben is, tök jó orruk van, egyből kiszagolnának, bűzlöm.

- Nem bűzlesz – mosolygott rám Kieran. – Sőt, kifejezetten tetszik az illatod.

Kétkedően néztem rá.

- Nem fürödtem három napja, Kieran.

- Elfelejted, hogy legtöbbször olyan boszorkányok között tartózkodom, akiknek az idejében a naponta fürdés luxusnak számított. Különben is mosakodtál.

- De ez nem ugyanaz! – vágtam rá.

- Most komolyan azért akarsz veszekedni velem, mert szerintem jó az illatod? – kérdezte ártatlanul.

Elnevettem magam.

- Bocsi, ingerült vagyok.

- Megértelek – vetett egy pillantást Colinra és a kis védencére. – Tudod, ha akarod, még bármikor elküldheted a lányt. Az inasodnak azt kell tennie, amit mondasz.

Újra felnevettem, ezúttal szarkasztikusan.

- Naná, elküldöm a lányt, utána meg viseljem el Colin haragját, mi? Köszönöm, nem!

- Nem értem – rázta meg a fejét. – Ha ennyire gyűlöl téged, miért vállalta el, hogy az inasod lesz? Sántít az az elmélet, hogy azért, mert mindenképpen védelmeznie kell az életed, hiszen nem teszi. Még csak nem is figyel oda rád. Inasságból eddig megbukott.

Önkéntelenül is védeni akartam Colint, de aztán rájöttem, hogy Kierannak igaza van. Senki nem kényszerítette, hogy vállalja el, nem igazságos engem hibáztatnia miatta!

Kieran a vállamra tette a kezét.

- Bárcsak egy alkalmasabb inas vigyázhatna rád!

- Bárcsak ne Colin lenne az – értettem egyet.

Nemsokára kiértünk az erdőből és elérkeztünk annak a kis településnek a határára, ami a legközelebb esik Roland elrejtett kastélyához. Tita megírta e-mailben, hogy kedvenc vámpírom néhány boszorkányt kért fel rá még az előző századelőn, hogy rejtsék el a kastélyt az olyanok számára, akik nem hivatalosak oda, így Kieran szerint csak mi fogjuk látni, amikor odaérünk.

- Minek is állunk meg? – kérdezte Colin undokul. A vonaton, amiről pár perce leszálltunk, eléggé összekaptunk, azóta pedig egyetlen szót sem váltottunk, de nem vetettem a szemére (abból is újabb veszekedés lett volna), csak sóhajtottam.

- Ki akarom mosatni a ruháimat, mielőtt odaérünk.

- Micsoda? Nincs valami hókuszpókusz, ami tisztává varázsolja őket?

Figyelmen kívül hagyta a gúnyos kérdéseit. Kieran látva, hogy felhúzom az orrom, próbált felvidítani.

- Azonban van olyan hókuszpókuszom, amitől az inasod annyira vidám lenne, hogy hasát fogná nevettében, amíg a kastélyig nem érünk. Mit szólsz, kipróbáljam?

Elképzeltem egy vihogó Colint, és nagyot nevettem rajta. Ő, mivel nem hallotta, mit mondott Kieran, csak utálkozva meredt ránk. Alig vártam, hogy a kastélyba érjünk, reméltem, hogy ott majd magától is felvidul, lévén találkozunk a régi ismerőseinkkel. Ha az nem vidítja fel, akkor nem tudtam, mi fogja. Hiányzott a társasága.

Az egyetlen, akivel beszélgetni tudtam, Kieran volt, de vele egy picit óvatosabb voltam, mert határozottan tetszettem neki, és nem akartam bátorítani. Még csak az kéne, hogy bepróbálkozzon nálam Colinnal a nyakunkon! Tutira kiakadna megint. Vagy talán… nem is érdekelné? Féltem megtudni a választ, így szigorúan barátként próbáltam magam mellett tartani Kierant.

Jó barát volt, eddig mindkétszer fent maradt velem későig, hogy csak akkor kelljen bemennem a sátorba, amikor már nagyon álmos vagyok, és Colin is biztosan alszik, így nem volt nagyobb gáz az egy sátorban alvásból. Ráadásul Kieran állandóan mesélt valamit, vagy ajánlkozott, hogy cipeli a táskám (amit nem fogadtam el egyszer sem), vagy csak egyszerűen felvilágosított, hogy volt már boszorkány, aki a vándorútja egy szakaszát vonattal tette meg, így nem szegek meg szabályt. Az csak a szabad ég alatt alvásra vonatkozott, amiből szintén felmentést kaptam, ha egy természetfeletti lény vagy egy másik boszorkány invitál meg a házába. Kívántam is, meg nem is, hogy jó sok ilyen akadjon az utunkba. Egyelőre azonban fogalmam sem volt róla, hogyan tovább Rolandék után. Komolyan reméltem, hogy majd megszáll az ihlet vagy ilyesmi.

A településke alig ötven-hatvan épületből állt, de szerencsére volt egy kis mosoda, ahol aztán még át is öltözködhettem friss, ropogós ruhákba. Alig vártam már, hogy odaérjek a kastélyba. Tita ódákat zengett a hatalmas fürdőszobákról. Mielőtt tovább álltunk onnan, vettem két óriási tábla csokit, hogy megosztozzunk rajta Kierannal, ezt látva Colin is vásárolt valamit Mikaylának, aki hamar eltűntette az adagját, majd nyavalyogni kezdett, hogy szomjas.

- Biztos lesz valami forrás vagy patak az erdőben – vetettem fel, de Colin csúnyán nézett rám, és megint visszament innivalót venni.

Ekkor tört ránk egy újabb adag csatlakozni vágyó fura alak. Már meg sem ijedtem, pedig ezek az eddigieknél is furábbak voltak. Az indulásunk napján kezdődött a dolog, amikor este egy egész csapatnyi tiniboszi tört ránk – jól frászt hoztak Colinra – azzal, hogy szeretnének csatlakozni a Főboszorkányuk (én) dicsőséges küldetéséhez. Kieran elmondta, hogy minden fiatal boszorkány arról álmodozik, hogy nagy hős lesz belőle, és amikor elterjedt a híre, hogy ilyen fiatalon útnak indulok, ők is beindultak, és velem akartak tartani, hogy híresek lehessenek.

Eddig sikerült őket lebeszélnem vagy épp picit keményebben elküldenem, ezek az alakok viszont kicsit rámenősebbek voltak. Nyolcan voltak, és mind idősebbnek tűntek nálam, ami azt jelentette, hogy nem lehetett rájuk fogni, hogy csak hülye tinik, akik nem tudják, mire vállalkoztak. Ráadásul öten férfiak voltak, keménykötésűek és harciasnak kinézők. A nők sem voltak épp törékeny virágszálak. Az egyik idősebben volt valami ismerős, pedig biztos vagyok benne, hogy még sosem láttam azelőtt.

- Értsétek meg, ez olyan magányos küldetésféle – mondtam, miközben fél szemmel Mikaylát figyeltem, aki elrohant, hogy szóljon Colinnal a zavargásról. – Csak mi négyen vagyunk, és hamarosan a lányt is letesszük valahol.

- De olyan szívesen veled tartanánk, Főboszorkány – hajolt meg előttem az ismerős nőci. – Igaz, hogy egyenesen egy vámpír kastélyába tartasz? – nyitotta tágra a szemét, mint valami gyerek, aki ennél izgalmasabbat még sosem hallott. Boszorkányok!

- Sajnálom, de nem lehet! – vágtam rá keményebben. – Köszönjük a felajánlást, de nincs szükségünk rátok!

- De hát…

- Jól van – szakította félbe a nő az egyik pasast, aki mogorván bámult rám. – Ha nem, hát nem. Nem akartunk bajt kavarni.

Éreztem, ahogy Colin aggódni kezd, aztán már láttam is, ahogy felénk rohan. Nem akartam gonosz lenni, de arra gondoltam, hogy tőle aztán már ki is nyírhattak volna, és véletlenül átment hozzá a gondolat. Nem tudom, hogy csináltam, de Colin gyűlölettel teli pillantást vetett rám miatta.

- Mi folyik itt? – kérdezte számonkérően a fickóktól, akik mellett eléggé eltörpült.

- Semmi, kisinas, már megyünk is – nevetett fel az egyik férfi, aki eddig a háttérben húzódott meg. Nagydarab alak volt, ráadásul túl öreg ahhoz, hogy boszorkányutakra induljon. Ugyanakkor ezek valóban boszorkányok lennének? Mondjuk különben hogyan ismertek volna fel? Hogyan jöttek utánam?

- Miért állsz szóba ilyenekkel? – förmedt rám Colin, amikor az alakok felszívódtak. – Nem tetszett a képük, veszélyesnek érződtek.

- Egyetértek az inasoddal, Cornelia – mondta Kieran fojtottan.

- Miért? Ezek valami gonosz boszorkányok voltak, vagy mi? – kérdeztem.

- Bajkeverők – köpte Colin, mintha őt magát nem ezzel a szóval illették volna a legtöbbet odahaza.

- Nem tetszett a szaguk – fintorgott Mikayla.

- És nem is voltak boszorkányok – tette hozzá Kieran vészjóslóan.

Emiatt kicsit aggódni kezdtem.

- Akkor tűnjünk el innen, mielőtt vissza találnak jönni. Legközelebb már csak a kastélyban pihenünk meg, jó?

Ebben mind egyetértettünk, így gyorsan felkerekedtünk, hátra-hátrapillantva az alakokra, de szerencsére már sehol nem voltak.

O.O

Roland kastélya olyan volt, mint az az álompalota, amit kiskoromban annyira szerettem volna, de a nénikéim sosem vettek meg nekem. Még tornyok is voltak!

- Ez gyönyörű! – ugrándozott Mikayla.

Ez egyszer egyetértettem vele. Bár még húsz percnyi sétára voltunk tőle, a méretei lenyűgöztek. Visszagondoltam Tita e-mailjeire, és kisebb idegenvezetést tartottam Kierannak.

- A körülötte lévő földek a kastélyhoz tartoznak, és egy csomó szoba van odabent. Tita mesélte, hogy belül akkora kert van, ami ellátja az egész…

- Érzem a farkasszagot! Érzem a farkasszagot! – Mikayla mintha megőrült volna, kutyamód négykézlábra vetette magát, hogy beleszagoljon a fűbe. – Colin, érzed ezt? Otthon-illata van!

Naná, hogy otthon – gondoltam –, ugyanis mostantól itt maradsz, kis légypiszok!

Amíg oda nem értünk, Colin ide-oda futkározott a lány nyomában, és vidáman nevetgélt vele. Mérhetetlenül féltékeny voltam, amiért nem velem nevetgél, így őket figyelve nem is néztem, merre megyek, ezért is botlottam meg egy nagy kőben. Elzuhantam, és csak aztán érzékeltem a lábamba hasító fájdalmat. Colin, mintha valami láthatatlan kirántotta volna alóla a lábát, szintén elzuhant.

Olyan nevetséges látványt nyújtott, hogy az én sebesülésem miatt zuhan el, hogy kitört belőlem a vihogás.

- Colin, Colin! – hallottam Mikayla ijedt hangját, miközben körülötte ugrándozott, de ő ez egyszer nem nézett a farkaslányra. Rám bámult, miközben a bokáját markolta.

Kieran aggodalmasan megpróbált talpra állítani, de nem igazán szuperált a lábam. Még szerencse, hogy csak pár lépésre voltunk a kastélytól. Ahogy arrafelé pillantottam, láttam, hogy kinyíltak a kapuk, és egy ismerős alak rohan felénk.

Nem is rohant, inkább egyenesen suhant, mint valami villám.

- Cornelia, kedvesem! – kapott a karjába. – Nem esett bajod, drága Főboszorkányom?

Mosolyogva öleltem át a nyakát, és megráztam a fejem.

- Csak bénáztam egy kicsit. Roland, ő itt Kieran, már meséltem róla. Kieran, ő pedig Roland, a kastély ura és kedvenc vámpírom.

- Legyetek üdvözölve nálam! – mosolygott Roland.

Negyed órán belül felpolcolt lábbal ültem egy isteni, vajszínű bőrkanapén, miközben finom süteményt és édes, forró teát fogyasztva hallgattam Tita csacsogását.

Az ex-démonvadász lány boldogabbnak tűnt, mint valaha, és végre valahára elismerte, hogy fülig belezúgott Rolandba. Tavaly még hatalmas probléma volt ez számára, most azonban – két nagyobb veszekedés és egy fájdalmas szakítás után – jobban már össze sem lehetnének nőve. Rolandnak annyi időre is nehezére esett magára hagyni őt, amíg felment megmutatni a többieknek a lakosztályaikat. Mivel az én lábam pihentetésre áhítozott, egyelőre lent maradtam a lányokkal. Tita és Gina - Roland húga - mindketten sugárzóan boldogok voltak, bár Gina arcát kis aggodalom felhőzte, amiért a párja, Rufus (nem mellesleg az egyetlen vérfarkas, akit kedvelek) még nem ért vissza valami falkaalapítós ügyről. Nem értettem, pontosan miről van szó, de Tita és Gina is azt állították, lesz még időm megtudni, ugyanis Rufus másról sem képes beszélni.

- De inkább arról mesélj, milyen végre igazi boszorkánynak lenni! – kérte Tita. – Szétrúgtál már pár rosszfiú segget valami király varázslattal?

- Nem – ismertem el. – De tervezem – tettem hozzá, hogy megnyugtassam.

Rufus nem ért vissza estig, így nélküle vacsoráztunk. Jó kedvem volt, mert Colin is vidámnak látszott végre, ráadásul mindenki jól kijött mindenkivel. Rengeteget nevetgéltünk, és szerencsére nem beszéltünk boszorkányos dolgokról, így az az este jobb nem is lehetett volna.

Legalábbis addig, amíg Colin be nem jött hozzám. Jó késő volt már, végre megfürödtem, és egy borogatással a lábamon lefeküdtem az ágyamba, amikor bejött.

- Hogy érzed magad? – kérdezte leülve az ágyam szélére. – Nekem egy kicsit sajog, ezek szerint neked is?

- Most, hogy nem mozgatom, jobban van – mondtam, mire kitakarta a lábam, hogy megnézze bedagadt bokámat.

- Szegény Corn! – suttogta, miközben érzékien végigsimított a lábamon. – Ez ugye nem fáj?

- Nem – nyögtem ki kiszáradt torokkal. – De mi a frászt csinálsz?

- Csak, amit mindketten akarunk – vágta rá. A keze már a térdemnél járt. – Mondd, hogy nem akarod, és eltűnök.

Nem mondtam semmit, így folytatta. A tenyere a combomon elvette minden erőmet. Mély levegőt véve húzta le rólam az egész takarót, csak hogy a saját testével takarjon be helyette. Nem éreztem a súlyát magamon, talán nem akart összenyomni, helyette a kezét éreztem a hasamon, gyengés simogatását a bőrömön, majd szenvedélyes csókját az ajkaimon.

- Akarom! – nyögtem bele a szájába, és a pólója után nyúltam, hogy végre levegyem róla.

- Tudom – felelte, és ő is gombolni kezdte a pizsamafelsőmet, közben egy pillanatra sem hagyva abba a csókokat.

Amikor összesimult a meztelen felsőtestünk, kis híján beleájultam Colin csókjába. Képtelen voltam elhinni, hogy létezik ilyen vágy és ilyen szerelem, ami köztünk van. Még csak nem is helyes, fogalmam sem volt, hogy érezhetném ezt valaha is rossznak.

Ezúttal Colin nem kérdezősködött, lassan levette rólam a pizsamaalsót is, aztán megint hozzám simult egy kicsit, mintha az a pár pillanat, amíg nem tette, elvette volna minden erejét.

- Lassan akarlak szeretni – mondta. – Nem akarom, hogy fájjon neked.

- Van óvszered? – kérdeztem picit kijózanodva. – Mert nekem Flora néni adott egy egész dobozzal. Idehozom!

Kicsúsztam Colin alól, és lelkesen a dobozért indultam. Amikor felálltam, jutott eszembe a kötés a lábamon.

- Már nem is fáj – mondtam vidáman. – Mindjárt…

Éles fájdalom hasított a lábamba, mire összeestem. Colin a nevemet kiáltotta, én pedig kinyitottam a szemem. Valaki tényleg volt az ágyamon, de nem Colin. Mikayla ugrott rá a sérült lábamra!

O.O

- Mi a fenét művelsz?! – ordítottam. Képtelen voltam elhinni, hogy megint egy álom volt az egész Colinnal. Miért kell ilyeneket álmodnom? Miért?!

- Ellenség van a közelben! – válaszolta Mikayla. – Érzem őket!

- Milyen ellenség? – kérdeztem értetlenül, letolva magamról.

Ebben a pillanatban Roland viharzott be a szobámba.

- Behatolók, Cornelia! Nem tudom, milyen szándékkal érkeztek az éjszaka közepén, de nem hagyom, hogy hívatlanul háborgassák a birtokomat! Gyerünk a titkos szobába! – nyalábolt fel, mintha valami játékbaba lennék.

A kastélya folyosóin végigrohanva már ott is voltunk egy közönséges vendégszobában, ami majdnem teljesen olyan volt, mint az enyém.

- Ez a titkos szoba? De hát kik vannak itt, és miért…

Elakadt a szavam, amikor Roland megérintett néhány pontot a csupasz falon, mire abból egy óriási ajtó emelkedett ki. Ilyet is csak tévében láttam eddig!

Mögötte egy hatalmas szoba volt ágyakkal és dobozokkal.

- Itt maradtok! – Letett az egyik ágyra, aztán már be is zárt minket Mikaylával.

Nem jutott időm körülnézni, ugyanis megéreztem Colin rémületét. Az ő szobájuk Kierannal a kastély másik oldalán volt, és ahogy éreztem, ott sokkal nagyobb volt a baj. Hallott valamit…

Nyílt az ajtó, Roland ezúttal Titát és Ginát hozta be.

- Én nem maradok itt, tudok harcolni! – ellenkezett Tita, de Roland már hátrált is.

- Nem, szerelmem, itt maradtok, amíg értetek nem tudok jönni! – Azzal becsapta az ajtót.

Tita odarohant, és megpróbálta kinyitni.

- Roland, te szemétláda, engedj ki!

- Hiába fáradsz – jegyezte meg Gina. – Hangszigetelt.

- Mocskos vérszopó! – szitkozódott azért Tita. – Mi a fene van odakint?

- Nem tudom – ismertem el.

- Azok az emberek jöttek, akik ma csatlakozni akartak hozzád – nézett rám Mikayla. – Éreztem én, hogy rossz emberek!

- Micsoda? – hűlt el Tita. – Mondj el mindent!

Így hát Mikayla és én elmondtuk, még személyleírást is adtunk, habár én nem sokat tudtam mondani, mert végig az ajtót figyeltem, arra várva, hogy Roland behozza Colint is. Rövid úton rájöttem, hogy nem fogja. Colin még mindig félt, de most már értem aggódott. Meg akart találni, de csak össze-vissza rohangált a kastély útvesztőin. Kieran mondott neki valamit, amit nem akart megcsinálni, de nem láttam a fejébe, hogy tudjam, mi volt az.

- Ez nem lehet igaz! Rám találtak a vadászok! – suttogta Tita. – Meg fogják ölni Rolandot! Ki kell jutnom innen!

Odarohant az ajtóhoz, és megint próbálta kinyitni. Rugdosta, és közben mindenfélét káromkodott, kishíján sírva is fakadt. Nem tett jót a közhangulatnak, Mikayla és Gina rettegve lapultak. Colin felordított.

Nem, mégsem ellenséget látott, hanem csak egy óriási, ocsmány festményt, amiről egy még rondább hapsi nézett vissza rá. Vagy mégsem? Ott a folyosó végén, mintha egy árny mozogna, felé közeledik…

- Nem! – sikítottam fel, és nem törődve a fájós lábammal az ajtóhoz ugráltam. Tita félreállt, talán érezte a belőlem kitörő forróságot, vagy csak megijedt attól, amilyen őrült módon arrafelé vetettem magam.

Colin futni kezdett az ellenkező irányba, de valami hátba vágta. Durván pofára esett a hideg kövön…

Mindkét kezem az ajtóra préseltem, mire az engedelmesen kinyílt. Titával kirobbantunk, egyetlen mozdulattal visszacsapta az ajtót.

- Merre lehetnek? – kérdezte magától, miközben térdre vetette magát az ágy mellett, és alóla egy masszív, faszerkezetre ragasztózott kést rántott elő.

- Ahol az a rusnya festmény van. Egy óriási férfi – hadartam, mire mindketten rohanni kezdtünk.

Hosszú volt az út, folyosó folyosót követett. A lábam kezdetben elviselhetetlennek érződött, de aztán mintha beleköltözött volna a varázslat forrósága. Nem jutott időm csodálkozni ezen, Colin két fickóval hadakozott, mindketten kemény ütéseket mértek rá, de a folyosó szűk volt, így nem tudták bekeríteni, egyszerre csak egy támadhatott. Éreztem minden egyes fájdalmas zúzódást, amit beszerzett.

- Kölyök, nem akarunk megölni! – üvöltött rá az egyik fickó, de Colin nem hitt neki. Én sem tettem volna. Aztán lépéseket hallott, a mi lépéseinket!

Tita nem késlekedett, az egyikbe belehajította a kését, mire az előreesett. A hátából csak a kés markolata állt ki. Colin kihasználta az alkalmat, és behúzott egyet a másik fickónak, aki hátratántorodott, mire Tita elkapta a torkát, és fojtogatni kezdte.

- Én vagyok az, Tita… George – hörögte a férfi.

- Tudom – felelte Tita hidegen, de nem engedte el az ismerőse torkát, amíg az el nem ernyedt.

Colin odarohant hozzám.

- Jól vagy? – kérdezte megragadva a karomat.

- Nem engem vertek péppé – érintettem meg az arcán egy zúzódást.

- Kik ezek? – fordult Tita felé.

- Vadászok – felelte a lány, miközben elvette a fegyvereket az előbb fojtogatott pasastól. Észleltem, hogy az még lélegzik, talán csak elájult.

- Ez ismert téged? – kérdeztem én.

- Ő a bátyám – felelte Tita komoran. – Gyertek, meg kell keresnünk Rolandot, mielőtt…

Mögötte hirtelen egy árny vált ki a sötétségből, és szakszerűen leszorította a karjait. Mielőtt mozdulhattam volna, Colin is ijedten felkiáltott, valaki nagyon durván őt is megragadta. Arrafelé fordultam, készen rá, hogy harcoljak, de nem tehettem. A délutáni nő volt az, és egy óriási vadászkést szorított Colin torkának. Mellette a nagy darab férfi állt egy hosszú, szigonyszerű fegyverrel, amit rám fogott.

- Anya, apa, ne csináljátok! – kiabálta Tita.

Egy kicsit meglepődtem, hogy a szülei is itt vannak, de nem változtatott a helyzeten, hiszen kést szorítottak Colin torkának. Éreztem, ahogyan a varázserő felbugyog a tagjaimban, és tudtam, képes vagyok olyasmit tenni, ami kisegít a szorult helyzetemből. Fel akartam emelni a kezem, de akkor Tita felsikított.

- Apa, ne!

Én pedig hátrakaptam a fejem, mi baja van, aztán éreztem meg azt a fura nyomást a hasamban. Zavartan visszafordultam, és láttam, hogy a köldököm tájékáról az a szigonyizé áll ki belőlem, mellette pedig vércseppek folynak le. Mielőtt minden elsötétül volna körülöttem, hirtelen rájöttem, mitől volt olyan ismerős az idősebb nő. Hiszen kiköpött Tita!