10. fejezet

10. fejezet

Colin

Gyűlölök és szeretek

Nincs kivel beszélgetnem, ezért jöttem hozzád, te fa, rendben? Emlékeztetsz az apámra, akit fa alakban jobban megszoktam, mint emberként, és kicsit anyámra is, azzal, hogy az egyik ágaddal hátulról meglegyintetted a fejemet. Neki ugyan nincs ága, de mikor még otthon voltam, rendszeresen fejbe kólintott. Elmesélem az életemet, hogy képben legyél, ne félj, jó rövid, tényleg nem tart sokáig összefoglalnom: megszülettem, belezúgtam egy lányba, akiről kiderült, hogy a vérrokonom, és semmiképp nem akar velem intim kapcsolatot létesíteni, még akkor se, hogyha egy csomóan csinálják ezt mindenféle rohadt következmény nélkül. Most itt vagyok csüggedten, mindjárt bőgök, mint egy nagyra nőtt csecsemő. Ennél a mostaninál még akkor is jobban éreztem magam, mikor a suliban péppé vertek. Szóval nagyon nagy gáz van, és fogalmam sincs, hogy mit csináljak.

Amikor közelebb akarok kerülni hozzá, mindig elromlik valami, amitől úgy érzem magam, mint egy utolsó rongy, pedig fiú vagyok. Ráadásul róla is rosszakat gondolok, pedig elvileg szeretem, de már lassan agyamra megy ez a kétféle érzelem, nem értem, hogy lehet ennyire szeretni és gyűlölni valakit, mint ahogy én szeretem és utálom őt. Szeretem, mert ő Corn, és gyűlölöm, mert nem akar velem lenni, helyettem azzal a másikkal van. Amúgy pótléknak használja, ha ő nem is tud róla. Lerí róla, csak azért gerjed rá szerintem, mert neki is vörös a haja, mint nekem. Ja, meg, mert egyetért vele, míg én nem. De miért is kellene egyetértenem vele? Néha Corn olyan buta és kislányos tud lenni, hogy nem igaz! Pontosan ezért kellene velem járnia, és nem azzal, aki kihasználja a gyengeségét, és fennhangon emlegeti, hogy ó, drága Cornelia, te olyan nagyon, nagyon törékeny vagy, hogy ez pont kapóra jön nekem, muhaha! Letapizlak, majd szépen lefektetlek az ágyra, miközben elterelem a figyelmedet a menő varázsképességeimmel!

Eddig azt hittem, tudom, milyen a mindenkinek ismerős se veled, se nélküled kapcsolat, olyasmi, amikor a pasi behúz egyet a csajának, aki sír-rí, majd mégis visszamegy hozzá, de nem is, hanem ez a viszonynak nem is igazán nevezhető kicseszett kapcsolat az! Ez, amibe a hozzám hasonló keménykötésű srácok is belerokkannának! Megnézném én, hogy Edward Cullen, Dimitri Belikov vagy Jesse, a kísértetfickó hogyan emésztenék meg azt, hogy a gyakorlatban nem lehet az övék az, ami tulajdonképpen már az övék! Mert jó, hogy ők szipognak a tiltott kapcsolat miatt, de anyám, lélekben megacélozták magukat, utánuk epekedik a nő, akire vágynak, míg nálunk én vagyok az, aki megőrülök már attól is, hogy álmomban – álmomban! – láthatom a meztelen hasát! Hát milyen élet ez?

O.O

Szívem szerint leültem volna egy percre a fűbe, de nem tehettem. Elegem volt az egész ügyből, a boszorkányokból, az esküből, Kieranból, Cornt akartam, és kész. Megpróbáltam boszorkány módra átkozódni, hogy ezzel is imponáljak Cornnak, és ne akarjon kinyírni azért, amit tenni készültem. Kreativitásom csak úgy szárnyalt, miközben rángattam le róla a barmot.

- Hogy csapna beléd a villám! Hogy háromágú szigonnyal vágnák ki a vastagbeled! Hogy wendigo falná be azt a nagy pofádat! – Nyakánál fogva kezdtem húzni, mire éreztem, ahogy bőrömet forró levegő nyaldossa, legszívesebben lekevertem volna magamnak egyet. Hörögve igyekeztem szabadulni Corn féktelen érzelmeitől, és még erősebben ragadtam meg Kierant. Első alkalommal futni hagytam, de most nem ússza meg! Úgy éljek, hogy megnyuvasztom! – Hogy a…

A következőt nem fejezhettem be, mert egy erő megfogott, és az egyik fa felé lódított. De soha nem értem el a fát, félúton, a levegőben valami megállított, amitől csillagokat láttam.

- Első felindulásból tette – hallottam meg Corn zihálását, és éreztem, ahogy csodálkozással vegyes haragja átadja a helyét a tiszta kétségbeesésnek. Amikor feléjük néztem, észrevettem, hogy mindketten ülnek. Kieran a nyakát dörzsölte jobb kezével, míg Corn a földre tenyerelve beszélt neki. – Azt hitte, meg kell védenie tőled, mert inasként ez a kötelessége.

Már megint azt csinálta! Elsumákolta a szerelmünket!

- Nem… – kezdtem, de ekkor a láthatatlan erő újra körbevett, és fojtogatni kezdett. Nem mondom, ébredtem már kellemesebbre is. Ugyanígy volt ezzel Mikayla, aki sikoltozva futott oda hozzám, és pár másodperces tehetetlenül toporgás után négykézlábra ereszkedett.

- Beszéljük meg! – szólt ránk rekedtes hangon Kieran. Felállt, és Cornt is talpra segítette.

- Nem! – kiabáltam vele talpra küzdve magam. – Elegem van abból, hogy ti csinálhattok mindenfélét velünk a varázsizéitekkel, és mi semmit se tehetünk ellene! Fogd vissza magad mágia területén, te idióta vadbarom, és mutasd meg, mennyire értesz a verekedéshez!

- Colin, te hülye! – ordított rám Corn, akinek kétségbeesését ezúttal kavargó szörnyülködés színezte. – Hogy mersz így beszélni Kierannal?

Először vissza akartam üvölteni, hogy könnyen, aztán azt, hogy csak ne védje ezt a pojácát, aki a csinos pofija nélkül sehol se lenne, de aztán meggondoltam magam. Nem őt akartam bántani, hanem azt, aki meg merészelte csókolni. Szó nélkül indultam el Kieran felé, de Mikayla előttem termett. Felbuktam benne. Corn sikítva esett el hajszálpontosan úgy, ahogy én. Hű lovagja ismét hozzáért, és felhúzta a földről. Már épp akartam neki mondani, hogy engedje már el egy percre, hagy mossak be neki, amikor Corn felém perdült. Vörös haja mindenhonnan arcába hullott, szeme olyan utálattól égett, amit még nem láttam benne. Keserűsége nekem szólt, és csakis nekem, haragjában remegve közeledett.

- Az egész a te hibád! – üvöltötte artikulálatlanul.

- Az enyém? – Egy pillanatig nem jutottam levegőhöz, és szúrni kezdett a mellkasom, olyan erősen átéreztem fájdalmát és szégyenét. Reméltem, ő meg érzi, mennyire igazságtalannak tartom. Acsarogva néztem rá. – Ki miatt is vagyunk itt, drága, egyetlen…

- Utállak! – kiabálta teljes hangerővel. – Utállak, utállak, utá…

Nem tudta tovább skandálni azt a szót, amit a legrosszabb helyzetben sem vártam volna tőle, mert Kieran megragadta a könyökénél fogva, és úgyszólván elvonszolta. Még ott volt vele a lerendezetlen ügyem, ezért meg akartam állítani, de a korához és méretéhez képest elég edzett Mikayla nem engedett oda hozzájuk. Úgy feldühítettem magam, hogy vele is ordítani kezdtem.

- Mi a fenének nem bírsz egy kicsit leakadni rólam?! Ha nem vennéd észre, dolgom van!

- Miért csinálod ezt? – kérdezte dacos indulattal. – A Főboszorkány csókolózott, na és? Neked ezzel nem kellene törődnöd! Úgy értem, itt va…

- Úgyse érted – vágtam szavába. Két kezemmel a hajamba túrtam, fejemet fogva fordultam el. – A fenébe is!

-  Az inaseskü tényleg ilyen rossz? – kérdezgetett Mikayla. Komolyan az agyamra ment, nem értettem, miért nem tud elhallgatni. – Ennyi mindent meg kell tenned érte? Még azt se hagyhatod, hogy másokkal legyen? Tudom, hogy régen jóban voltatok, Rufus mesélte, és hogy olyan neked a Főboszorkány, mint egy… régi ismerős, de hogyha magányos vagy, nem hozzá kéne fordulnod, hanem hozzám.

Amikor megfordultam, és ránéztem, észrevettem, hogy kicsit rózsaszínesebb lett az arca. Közel álltunk egymáshoz. Egyik vállát felhúzva lesett rám.

- Hozzád? Hát ez vicces. – Reszketeg nevetés hagyta el a számat, mintha kénytelen lennék derülni egy rossz poénon.

- Most miért? – kérdezte félig csüggedten, félig hitetlenkedve.

Megragadtam a vállát, és közelebb húztam magamhoz. Lehajoltam, egy szemmagasságba kerültünk. Igyekeztem nem túlságosan erősen szorítani. Lenyelve első mérgemet komolynak szánt hangon szóltam hozzá.

- Azért, Mikayla, mert szeretem őt. Cornt. A Főboszorkányt. Nem érdekel, hogy halandó-e vagy boszorkány, az se, hogy mi lenne az ésszerű választás, szeretem őt. Ne haragudj, amiért kinevettelek, de képtelen vagyok… - Lehunytam szememet. – Te… nem vagy hozzá mérhető.

Félve nyitottam ki szememet, azt hittem, most meg ő lesz az, aki kiabálni kezd, de pislogás nélkül bámult rám, aztán kelletlenül bólintott.

- Hát igen, mert én csak egy vérfarkas vagyok.

Elengedtem, és hosszan kiengedve a levegőt ereszkedtem le a fűbe. Mellém guggolt, lapos pillantásokat vetett felém, miközben idegességében fűszálakat kezdett tépkedni. Szétnéztem, de sehol se láttam a két Főboszorkányt.

- Gondolod, hogy elszaladt velem a ló? – kérdeztem Mikaylát.

- Hát az a háromágú szigonyos nem volt semmi – ismerte el.

- Kész, vége. – Egyik kezemet szememre szorítottam, és újra mélyet lélegeztem. Éreztem, ahogy Corn távolabb vad érzésekkel gondol rám, majd jóval szelídebbekkel Kieranra. – Most egy életre elástam magam előtte.

- Lehet, hogy nem – mondta hirtelen kis barátnőm. Leengedtem kezemet, és ránéztem. Egy elgondolkodó pillantás után továbbmondta. Pontosabban suttogta, rettegés költözött hangjába. Attól félhetett, mi lesz, hogyha egyikük visszajön. Ettől már én is kezdtem tartani. – Még azok után is téged védett, hogy meg akartál fojtani egy Főboszorkányt.

- Ezek után biztos kizárnak a szövetségből, vagy mi a kibaszott szarban vagyunk benne. A fenébe is, a fenébe is, a fenébe is! – Mikayla csodálkozva meredt rám. – Mi van?

- Miért ismételgetitek ugyanazt? – súgta.

- Mert nem tudjuk elhinni, hogy ilyen megtörténhet! Ez az egész! Én nem is értem. Az egyik pillanatban még…

Majdnem kicsúszott a számon, hogy az egyik pillanatban az álombeli Cornnal játszottam, de még időben visszafogtam magam. Bíztam Mikaylában, de minden titkomat, így a köteléket se adhattam ki neki.

Végül nem folytattam a megkezdett mondatot. Felálltam, és távolabb mentem, hátha onnan láthatom őket. Még mindig nem voltak sehol, ahogy Rufusék sem. Dühösen gondoltam arra, hogy Rufusnak nem volt igaza, amikor azt mondta, stratégiai szempontból jobb, hogyha Mikaylát magam mellett tartom, hátha attól Cornt féltékennyé válik, sőt egyre rosszabb volt a helyzet. Mikaylát érdekeltem, és erre mit csináltam? Durván bántam vele, úgy, mint Cornnal. Úgy tűnt, ennél többre nem vagyok képes.

Leültem a földre. Mikayla átült mellém, és egy idő után az orrát könyökhajlatomba dugtam. Döbbenten fordultam felé, nem értettem, hogy mit szeretne.

- Jobban érzed magad tőle? – kérdezte reménykedve.

Lassan leesett, farkas alakban valahogy így vigasztalna meg. Szegény tényleg nem sokat értett a halandókhoz, de ez ritka kedves gesztus volt tőle. Bólintottam felé, aztán közelebb húztam magamhoz.

Pár percig így maradtunk, végül elment körülnézni. Valamivel később jött vissza azzal, hogy a farkasok és a vámpírok nincsenek a közelben, nem érzi a szagukat. Utána félszegen arról is tájékoztatott, hogy Corn és Kieran elhúzódtak kiheverni a kirohanásunkat, majd hozzátette, hogy Kieran megkért, tartsam tőlük távol magam. Azt hiszem, máshogy fejezte ki magát, de nem érdekelt. Lefeküdtem a fűbe. Ha Cornt aludt, én is aludni akartam.

O.O

- Bocsáss meg! – kértem ezredjére.

- Nem bírok.

- Tudod, hogy szeretlek. Csak téged, senki mást. Nem bírom elviselni, hogy vele smároltál. Miért kellett? Miért nem… miért nem a kispárnáddal csókolózol? – tört ki belőlem az őrült, ahogy eszembe jutott Kierannal váltott hosszúra nyúlt, bensőséges csókja, amiből képes volt felpillantani rám.

- Kierannal lenni jó – mondta makacsul.

- De velem még jobb, nem? – kérdeztem rá gyorsan.

Corn épp olyan makrancosan meredt rám, mint ahogyan korábban Mikayla, annyira nem is különböztek egymástól… csak annyiban, hogy Mikayla hosszú haja nem vetekedhetett Corn levendulaillatú, vörös zuhatagával, a bőre nem volt olyan csókolnivaló, mint a Corné, és a lába se indította be úgy a fantáziámat, mint az övé. Észrevehette, hogy mit bámulok, mert belém rúgott.

- Hallottam, mikor magadban beszéltél, és tudd meg, Kierannak eszében sincs manipulálnia engem! Szeret, tudod? Láttam a szemében.

- Az enyémben mit látsz? – Miután feltettem a kérdést, odahajoltam hozzá, és szorosan átkaroltam egyik kezemmel a derekát, másikkal a vállát. Mindenhol érezni akartam, de ő csak vizslatóan nézett szemembe.

- Nem tudom, Colin, tényleg nem.

- Kit érdekel, csókolózzunk! – indítványoztam. Már az se érdekelt, tényleg megtörténik ez velünk, vagy álmodom megint, mint az utóbbi pár száz alkalommal, meg akartam csókolni. Láttam rajta, hogy próbál ellenállni, de mivel ahogyan még közelebb préseltem testem hozzá, képtelen volt levenni szemét rólam. – Na, Corn!

- Hát ennyire nehéz megértened, hogy nem bírok magamnak megbocsátani? – kérdezte, majd megcsókolt, mire nagy kő esett le a szívemről.

Hangos cuppanás kíséretében váltak el ajkaink, és láttam rajta, hogy ez tetszik neki. Ennek ellenére még mindig durcásan nézett rám. Nyelvemmel megsimítottam száját, mire fojtottan felnyögött. Éreztem a testében tomboló forróságot, tudtam, hogy mire gondol, mi kell neki, milliószor jobban ismertem, mint Kieran. Most, hogy kezdett ellazulni, ösztönösen tudtam, mit szeretne. Lecsúsztattam kezemet gerince mentén, és óvatosan bebújtattam ujjaimat az öve alá. Rezzenés nélkül tűrte, aztán lehunyt szemmel nekem dőlt, és vállamba temette arcát. Két ujjammal simogattam bőrét, miközben az öv csatját kerestem.

- Hoztál magaddal óvszert? – kérdeztem tőle. Azt hittem, tökéletesen lerombolom vele a hangulatot, de nem húzódott el, csak bólintott. Álla kissé nekikoccant vállamnak.

- A táskámban van.

Elkezdtem kibontani az övét, amikor valaki fejbe rúgott. Egy másodpercig azt hittem, Corn mégis megorrolt rám a nyúlkálásért, és csupán beetetett a látszólagos beleegyezéssel, aztán megértettem, hogy az egészet álmodtam, és a valóságban találta valaki telibe az állkapcsomat. Odanyúltam, hogy megnézzem, egyben van-e. Semmi baja se lett, rosszabbat is átéltem már, de szerettem volna tudni, ki a tettes, ezért körülnéztem élőlények után. Mikayla ott állt tőlem három méterre. Szerelmi vallomása után furcsa lett volna, ha fejbe rúg, ezért más célpontot kerestem, mondjuk Kierant – még örültem is volna, ha okot szolgáltat a megtorlásra.

Néhány másodperccel később ráeszméltem, hogy az a farkas volt támadóm, akit Mikayla és Rufus együttes erővel nyugtatgatnak. Problémás egy kölyök lehetett, mert emberalakban is felváltva nyüszögött és kapálózott, igyekezve mindenkit szemen karmolni vagy torkon kapni.

- Csak nyugi, pajtás – csitítgatta a farkast Rufus, majd mikor a szavak nem használtak, és a farkas felé harapott, ráütött egy nagyot a hátára. Úgy tűnt, még nem volt egészen következetes a falkatagokkal szemben. – Az alfahímmel nem csinálunk ilyet, helló!

- Mással sem – tette hozzá Mikayla. – Maradj már nyugton, nélküled is sok bajunk van!

- Micsoda? Volt valami zűr, vagy mi van?

Rufus most a lányhoz fordult, aki rám nézett. Vérfarkashaverom csodálkozva nézett rám, mint aki nem hiszi, hogy már megint képes voltam bajt keverni, mikor annyi más gond van.

- Kieran megcsókolta Cornt – foglaltam össze a tényállást.

- Hol a hullája? – kérdezte egyszerűen.

- Él. És mozog – tettem még hozzá. – Tudod, egy Főboszorkányt nehéz úgy kinyírni, hogy közben egy másik Főboszorkány védelmezi.

- Ó, szóval őt választotta. Mindenkivel megesik. – Közelebb jött hozzám, megveregette a vállamat, majd egy újabb kiadósat sózott farkasára, aki újra nekivadult. – Maradj veszteg! Menj a többiekhez, mindjárt mi is megyünk!

- Tényleg? Újra együtt lesz a banda? – tudakoltam sóhajtva. Sejtettem, hogy kénytelen leszek szembenézni Cornnal, de valahogy nem akarózott azok után, amiket mondtam neki, illetve amiket ő a fejemhez vágott. Nem lévén más lehetőség, mégis kénytelen voltam felállni, és jó inasként velük tartani.

O.O

- Mit is kell csinálnom? – fordultam Kieran felé, csak hogy bosszantsam.

Ingerülten nézett rám.

- Már tízszer elmondtuk!

Azzal, hogy úgy bántam vele, mint egy riválissal, és mivel Cornt az inasaként védtem – szerinte -, nem vághatott nekem vissza, kihoztam belőle a tombolós énjét. Nagyon élveztem, hogy ilyennek láthattam, megpróbáltam Corn előtt is világossá tenni, hogy felbecsülhetetlen Főboszorkánya sem tökéletes, de bármennyire el akartam ezt érni, nem ment, Kieran folyton visszarángatott azzal, hogy koncentrálnia kell, én meg maradjak vele.

- Nem te vagy a Főboszorkányom! – jelentettem ki hűvösen.

- De nekem is engedelmességgel tartozol, szóval fogd be a szádat, és engedd, hogy végre koncentráljak. – Behunyta a szemét, és feltartotta maga előtt két karját, mintha valakit meg akarna ölelni. Halkan mormolni kezdett valamit, amit nem értettem. Közelebb mentem hozzá, így már hallhattam szavait. – Corn, ott vagy? Meg kell velem osztanod az erődet, csak így érhetünk célt.

Nem tetszett, ahogyan beszélt hozzá, olyan andalító módon, amit én is sokszor próbáltam, de nem ment, mert mégis Cornról volt szó, és nem akartam előtte másmilyennek mutatkozni, mint amilyen vagyok. A lényeg, hogy idegesített, amiért ő ilyen könnyedén használja vele szemben ezt a hangnemet, ezért fogtam magam, és ellöktem.

Van, amikor az ember kénytelen piszkos eszközökhöz nyúlni.

Kieran döbbenten nyitotta ki a szemét, és felpattant.

- Mi történt?

- Egyszer csak elvágódtál. Biztos vagy benne, hogy képes leszel véghezvinni ezt a mágikus cuccot? Elég gyengének tűnsz – néztem meg több oldalról. A méregtől kezdett vörösödni, hogy gátolom a varázslásban. Ami azt illeti, vadászok ide vagy oda, gúzsba kötve nekem jobb tetszett volna. – Ha nem kaplak el…

- Nem is kaptál el!

Vállat vontam, és átnéztem a túlsó oldalra. Késő este volt, alig láttam valamit, de a farkasok alakját ki tudtam venni. Emberek voltak, az igaz, de mindannyian rendelkeztek valami fura farkasos vonással, amitől könnyebben beazonosíthatók voltak az éjszakában. Talán villogós szemük tette.

A délután során megismerkedtem velük. Ott volt Ace. Ikszlábú tornász volt fénykorában, most tizenkilenc évével a falka legidősebb tagja volt, mégis hallgatott Rufusra. Mellette egy tőlünk egy-két évvel fiatalabb, életvidám fiúval lettünk gazdagabbak: Bronchóval. Mellesleg ő volt, aki találkozásunk örömére fejberúgott. Mikayla lelkes volt, hogy még mindig ő az egyetlen lány a csapatban, úgy látszott, megnyugtatja a tudat, hogyha én nem is szeretem, még lehet esélye szerelemre. Fajtársai nem kifejezetten a lányt látták benne, ami pedig engem nyugtatott meg. Rufus megígérte, hogy amennyire csak tudja, rajta fogja tartani a szemét.

A farkasok össze-vissza sora mellett ott állt néhány igen fegyelmezett vámpír, akik a terv szerint Roland vezényletével törtek be a főhadiszállásra, és akikhez nem mentem oda, mert nem tetszett a képük. Cornék szerint nem volt baj, hogy Rolandék csak délután érkeztek meg – volt egy aprócska problémájuk néhány túlbuzgó vámpírral, akik le akarták kaszálni a kastélyban fogvatartott vadászokat -, mert így legalább nem verekedhettünk össze, és az este tökéletes volt a támadásra. A vámpírok és a farkasok éjjel voltak elemükben, a két boszorkány belső szemét kellett, hogy használja a támadáskor, én meg… hát, én fityinget se értem ebben a haditervben, mint általában, szóval velem nem törődtek.

A vadászoknak már nyugovóra kellett térniük. Tita szerint soha nem szoktak dévajkodni, puritán, szigorú életet éltek, napjaikat testük edzésének, lelkük megacélozásának szentelték, így érthető módon már este tízkor ágyban voltak. Őrük azért akadtak szép számmal, de mi most nem rájuk mentünk, hanem a gonosz boszorkányra, aki segítette őket. Corn hihetetlenül mérges volt rá, dühösebb, mint rám, ezért nem tudtuk szavatolni a testi épségét. Engem meg pont most kezdett zavarni, hogy lehet, ma éjjel meg fogunk ölni egy boszorkányt – mikor jobbkor, mi? Elnyomtam a bennem munkáló tiltakozást, és átvettem, mi a dolgom.

Nem volt túl sok, őrködnöm kellett, és jeleznem Cornnak, hogyha gond van. A kötelékünk szikrázott a megannyi érzelemtől, ezért reméltem, vészjelemet nem tekinti majd normális reakciónak. Azt senkinek nem árultam el, hogy szeretnék még valamivel segíteni. Kieran a Cornnal való beszélgetése során említette, hogy Corn az adó vagy micsoda, én meg a kapó, és ha nem veszem el tőle az energiát, akkor erősebb lesz. Jó ötletnek tűnt elutasítani az energiát, ami tőle áramlott, csak azt nem tudtam, hogy csináljam. Valószínűnek látszott, hogy nem lesz elég lehunynom a szemem, és azt üvöltenem az éterbe, hogy „Nem kérek Corn erejéből!”, más megoldás után kellett néznem.

Amíg ezen vacilláltam, Rufus és Roland megadták a jelet. Míg Corn és Kieran egy-egy védett zugba vonult, hogy onnan blokkolják a boszorkány erejét, én a többiek után indultam. Igaz, hogy a lelkemre kötötték, hogy őrködjek, de ki a frász jöhetett volna erre ilyenkor? Éjfél felé járt az idő, és egy pusztaság sziklákkal övezett közepén voltunk. Kellett a francnak őr, megint ki akartak hagyni a lényegből.

Azt hittem, lesz majd harc, de a elején nem volt, megállíthatatlanul törtek előre erőink, és leszedték az útjukba kerülő őröket, én meg nyomukban besétáltam a vadászok bázisára. Nem is volt olyan nehéz betörni, két Főboszorkánnyal meg egyenesen gyerekjáték volt. Hallottam, ahogy Rufus inti a többieket, hogy a boszorkány kell nekik, ne álljanak le acsarogni valamely vadásszal. Roland vámpírjai között vita robbant ki abból, hogy az őröket miért ne iktassák ki véglegesen, ha már nem is dúlhatják fel az egész főhadiszállást. Meguntam őket hallgatni. A lelkiismeretem éledezett, féltettem Cornt. Hogyha másért nem, érte vissza akartam menni az eredeti helyemre. Aztán megláttam egy pokrócba bugyolált kislányt, és megtorpantam. Nem lehetett több hat évesnél.

- Annyira fáj! – sírta.

Ész nélkül menekülni kezdtem volna előle, mint minden józan ember hasonló helyzetben – a kislányok soha nem jelentenek jót! -, de megragadta a kezemet, és olyan erővel húzott vissza, amit az ember egy tagbaszakadt férfitól várna, nem tőle.

- Segíts! – kérte.

- A jó édesanyám fog neked segíteni! – ellenkeztem, igyekezvén távolodni tőle.

Szomorú arcából kék szemek sütöttek rám. Lemondóan engedte el kezemet, és lekuporodott a földre. Sikerült elérnie azt, amit Cornnak a folyosón fekve nem, olyan gyereknek láttam, hogy megsajnáltam. Már nem kapkodott utánam, helyette nyöszörgött, nyilvánvalóan nagy fájdalmai voltak. Nem akartam hozzáérni, még mindig tartottam tőle, de otthagyni se tudtam. Mégis csak egy kislány volt. Mikaylát se bírtam ott hagyni soha annak ellenére, hogy néha viszolyogtam a döglött állatok iránt táplált imádatától. Ez volt az én gyengém, amit a padlón nyöszörgő kis alak alaposan kihasznált.

Mikor ez realizálódott bennem, felháborodtam. Nem akartam kihasználva lenni. Vissza se nézve indultam meg a folyosón. Ez lett volna a vesztem, hogyha Roland egyik vámpírja nem csatangol el, és akar magánúton vadászt ölni. Így ugyanis a vámpír sziszegve ugrott az egyik sarokba, míg az eddig fájdalmasan nyögő, suttyomban utánam induló kislány a másikba.

- Vámpír!

- Boszorkány!

Pár másodperc alatt eljutott agyamig, hogy megvan, akit kerestünk, csak fel kell vennem, mint valami zsákot, és kivinnem a bokrokban rejtőző Cornnak és Kierannak, akik azt teszik vele, amit akarnak. Boldogan gondoltam arra, milyen kellemes lesz a hős szerepében lenni, majdnem olyan vidám lettem, mint amikor Corn táskájában megtaláltam az óvszer mellett a családi címeres kulcstartót, amit a szülinapjára vettem.

Ez a pár másodperc elég volt a vámpírnak arra, hogy a boszorkánynak ugorjon, aki egy pillanatnyi tétovázás nélkül vetődött hátam mögé, majd rám, hogy belém karmolva lendületet vegyen, és elfusson a kijárat felé.

Félretettem a dicsőséggel kapcsolatos képzelgéseimet, és elkiáltottam magam:

- Ott szalad! Fogjátok meg, mielőtt meglóg!

A vámpír, aki estében felnyalta a földet, most a kislány után rohant, a folyosó végén lévő ajtó pedig kinyílt, és kilépett rajta két meglepett vadász.

Artikulálatlan hang szakadt ki torkomból, majd megfogva az első kezem ügyébe eső tárgyat, nekik vágtam. Az egyik üvegcse volt, amit magamnál tartottam. A bal oldali vadász röptében széttörte, de ezzel csak annyit ért el, hogy arcukba fröccsent a tartalma: valami folyadék. Azt hiszem, a tündérköröket feltáró olaj esett áldozatul, de már nem csekkolhattam le a maradék üvegcséket, inkább menekülőre fogtam a dolgot. A szemüket csípő olaj nem sokáig gátolta a vadászokat, egy-kettőre utánam eredtek. A képzésük tényleg erősre sikeredett.

Nem akarok fogságba esni, nem akarok itt maradni, mondogattam magamba, miközben rohantam ki tudja, merre. Fülemben vér dobolt, lélegzésem szakadozottá vált, lelkemben Corn rémülete keveredett a sajátommal. Lefordultam egy folyosón, és szembetaláltam magam két vámpírral.

- Hála az Istennek – mondtam. Kivillantották hegyes metszőfogaikat. Visszakozva hátráltam párat. Egymásra néztek, majd úgy pillantottak rám, mintha az előbb írtam volna alá a halálos ítéletemet. Jobbnak láttam innen is eltűzni a csíkot.

A két engem üldöző vámpírral nyomomban futottam össze egy csapat vadásszal. Cseppet sem voltam kíváncsi rá, ki fog nyerni, karomat végighorzsolva csusszantam el a vámpírok mellett, hogy visszafelé rohanva egérutat nyerjek. Reméltem, hogy egy darabig mindkét fél lefoglalja egymást. A Cornból áradó forróság megijesztett, még sosem éreztem ilyet, el se tudtam képzelni, mi történik. Egyre jobban melegem lett, egész addig a pontig, amíg képtelen voltam tovább futni, mert már alig kaptam levegőt. Az egyik ajtóhoz tántorogtam, lenyomtam kilincsét, majd oda se figyelve, hova lépek, lezuhantam a bázis egyik balkonjáról.

O.O

A fűben feküdtem. Corn felém hajolt, a sötétben is ki tudtam venni zöld szemének különös árnyalatát, éreztem, ahogy haja előrehull, és bőrömet simogatja. Mikor hátrasimította haját, akartam neki mondani, hogy ne csinálja, nem zavar, de beszéd helyett köhögni kezdtem. Itt voltunk ebben a viszonylag romantikus helyzetben, mindketten majdnem feküdtünk, erre én szembeköhögtem. A kezemet a szám elé kaptam. Corn aggodalmas pillantást vetett rám, és most már azt is éreztem, milyen bizonytalanság mardossa.

- Baj van – mondta síri hangon.

Pislogtam párat, tekintetemmel az övét kerestem, folyton elmozdult. Még szorongóbban nézett rám, mikor észrevette, hogy folyton fel-le nézek. Megfogtam az állát, hogy ne csússzon ide-oda, de annak ellenére, hogy éreztem, nem mozdul el, továbbra is úgy láttam, mintha egyfolytában el akarna előlem tűnni. Eljutott agyamig mondatának értelme.

- Mivel van baj? – kérdeztem idegesen. Nem igaz, hogy már megint elcsesztem nekik valamit. Hülyeség volt bemennem a bázisra. - Megvan a boszorkány?

- Igen – suttogta. - Veled… veled van baj.

- Ja, tényleg, elhagytam az őrhelyemet. Bocsáss meg.

Biztos voltam benne, hogy azt fogja mondani, amit álmomban, hogy nem bír. Ehelyett nyelt egyet, és közelebb hajolt, mire haja újra előrebukott. Éreztem a lélegzetének csiklandozását a bőrömön, mikor ezt mondta:

- Megbocsátok.

- Ez jó hír – mondtam csak úgy magamnak, és megsimogattam az állát. - A többiért sem haragszol? Szemét voltam veled, pedig nem akartam. Úgy szeretlek. Kit érdekel, hogy boszi vagy?

- Téged nem. – Bólinthatott, mert most még annál is erősebben kilengett képe, mint azelőtt. Ki akartam lesni oldalra, hogy minden ilyen furcsán csúszkál-e, de nem bírtam elszakadni tekintetétől.

- Nem – erősítettem meg a dolgot, aztán szájára fókuszáltam. Nagyon nehezen ment, de végül belőttem. Arra gondoltam, milyen jó lenne megcsókolni, mikor egy kéz hirtelen kinyúlt a semmiből. Utána vettem észre, hogy Cornhoz tartozik, és nem kell megijednem tőle. Felém nyúlt, és a hajamat kezdte simogatni. Elfintorodtam, annyira fura volt a gondolat, hogy nem én simogatom a haját, hanem ő az enyémet.

- Colin… - Még szomorkásabban nézett rám, és hirtelen görcsösen megragadta a kezemet. Éreztem, ahogy újra forróság költözik tagjaimba.

- Asszem, álmodom – osztottam meg vele elképzelésemet. Valószínűnek tűnt, ugyanis Corn a valóságban nem fogta volna így a kezemet. Megbántottam, gonoszkodtam vele, miután ő még engem védett. Ki volt zárva, hogy ezek után így üljön mellettem. – Ugye?

Még erősebben szorította a kezemet, annyira, hogy attól féltem, mindjárt felébredek. De az álom szerencsére maradt. Corn ismét hátracsapta a haját, és megremegett a szája. Ezt látva magamra rántottam - aztán megcsókoltam. Elképesztően finom volt a szája, még az sem rettenthetett el, hogy korábban Kieran csókolta. Lazítottam, emlékeztetve magam, ez egy álom, itt Kieran szája nem érintheti Cornét. Belemerültem a csókba, és két karommal öleltem őt, mikor a riasztó működésbe lépett. Annak ellenére, hogy úgy éreztem, mintha elevenen égetnének, még egy pillanatig száján hagytam a számat.

A döbbenet tehette, hogy mégse álmodom.

Valaki mást is meglephetett ez a váratlan fordulat, mert önkéntelen kiáltás hagyta el a száját. Corn felkapta a fejét. Még mindig rajtam fekve, tágra nyílt szemmel, szétnyílt ajakkal nézett vele szembe.