2. fejezet

2.  fejezet

Colin

Cornon kívül senki

Helló, akárki is vagy, apám vagy nagybátyám. Mindketten jól megszenvedjük ezt az egész helyzetet, nem? Te azt, hogy Corn miattam egy életre meggyűlölte a családfakutatást, ezért nem érdekli, mi lesz veled, én azt, hogy a te kölköd vagy unokaöcséd kellett, hogy legyek. Semmit se tudok rólad, még azt sem, mi a neved. Corn említett két nevet, de azokat már elfelejtettem, nem érdekeltek annyira. A név semmi Miss Veer szerint, múltkor is azt mondta, hogy „Mr. Grey, nem érdekel, hogy hívják a barátját, ez egyes!”. A nevedből semmit se tudnék meg rólad. Meg már engem se nagyon érdekelsz, csak azért jövök néha hozzád, mert nincs más, akihez fordulhatnék. Tudod, hogy nincs egyetlen barátom sem? Reccs. Szóval tudod. Cornon kívül nincs senki, aki számítana, de neki meg én nem számítok, ez a cudar igazság. Jól a képedbe vágtam, mi? Ez a bosszúm, amiért a múltkor rávertél a hátamra, csak mert kiabáltam valamit Corn után, amit egyébként nem is a te fülednek szántam! Csak, hogy tudd, meg van rád sértve az ablaktörős incidens óta, ezért egyikünk se várhat tőle mostanság semmi jót. Jobb, ha meghúzom magam, és inkább kilesem, ki az a ficsúr, akit Corn ölelget. Mi a fenéért nyomakodik ilyen közel hozzá?!

O.O

Corn megérintett. Ezen mélázva hallgattam a rádiót.

Blabla. Blablabla. Bla. A műsorvezető csak mondta, és mondta a hajnali egyes híreket, amik semmivel se voltak érdekesebbek az éjjel tizenegyesnél, pedig azóta mennyi minden történt! Csak ők nem tudtak róla. Az egész a Hollowayek miatt volt, kellett is nekünk még mindig a közvetlen közelükben laknunk.

Próbáltam rávenni anyámat, hogy menjünk el valahova máshová a lakókocsival, a szent cél érdekében még meg is javítottam a motorját, és kicseréltem az egyik kerekét, de az emberek azok után csak még furcsábban néztek rám, mióta Corn menő lett. Azt hiszem, azt várták, hogy egyszeriben én is a társadalmi hierarchia csúcsára kerülök, de mivel a változás elmaradt, besoroltak a legbénábbak alá, merthogy én voltam az egyetlen, aki menő ismerőse ellenére is lúzer maradt. Ha jóképű lettem volna, bocsánatot nyerhetett volna bűnöm, de nem voltam az a kifejezett Adónisz. Attól tartok, a mostani karmolás nyomok se sokat javítottak fizimiskámon.

Nem siettem haza, azért se, mert Corn és a társasága ott volt pár méteres távolságban. A másik ok az volt, hogy nem várt rám otthon más, csak paradicsom. Ja, rágó volt még raktáron, de az nálam is volt. Ahogy eszembe jutott, gyorsan bekaptam egyet, mielőtt megint elfogott volna a vágy cigi után. A dohányzás költséges szórakozás volt, ezért nem engedhettem meg magamnak. Ahogyan rágózni kezdtem, bűntudat éledezett bennem Corn miatt. Tönkretettem a szülinapját, még ajándékot sem adtam neki, pedig nagy nehezen sikerült vennem egy jót.

Míg Corn a tengerben hűsölt, egész nyáron dolgoztam, mint az őrült állat, egyrészt, hogy a saját kiadásaimat ezentúl fedezni tudjam, másrészt, hogy neki normális ajándékot vehessek, ha többi ismerősétől úgyis boszorkányos marhaságot kap.

Az egyik netes ismerősöm nyomán, akit még DragaBarbieként ismertem meg – konkrétan lehülyéztem, mire nekem állt, két álló hétig szidtuk egymást, majd megbékéltünk -, találtam ki a rágógumi papírból készült karkötőt, de ahogy közeledett Corn szülinapja, úgy kezdtem elbizonytalanodni magamban, arra gondoltam, ha egyébként nem nézett hülyének, ezek után annak fog. A karkötő ment az egyik fiókom mélyére, az alsógatyáim alá, új ötlet kellett. El is mentem a látványkereskedésbe, ami a jelmezbolt helyén üzemel. Láttam mindenféle jópofa dolgot, amit meg is vettem volna neki, ha még mindig jóban lettünk volna, de nem voltunk. Legjobb barátomból egyszerű baráttá, majd ismerőssé vált. Mivel sok ismerősöm van, de nem veszek nekik ajándékot, fogalmam se volt, mit adhatnék neki.

Végül egy véletlen folytán anyám ládájában megtaláltam a családi címerüket, azt tettem rá egy kulcstartóra. Nem tudtam, hasznát veszi-e, a partin látottak alapján többé nincs szüksége kulcsokra, ott van neki a mágia. Ugyanúgy eldobhatja a kulcsokat, mint ahogy annak idején engem. Szegény kulcsok, át tudom érezni a helyzetüket, még mit sem sejtenek, mikor...

Megráztam fejemet. Tényleg holmi kulcscsomókon gondolkozok? Corn most aztán tényleg kiszippantotta belőlem az életörömöt. Az egészet azzal fejelte meg, hogy nem hívott meg a szülinapjára, pedig régen mindig azt beszéltük, ha egyszer végre bulit rendez, azon én leszek a társszervező. Bezzeg a bőszen emlegetett Kierant elhívta, és – szó szerint – tárt karokkal fogadta. Mélyet lélegeztem, hogy a felhorgadó féltékenység visszakússzon szokásos helyére. Haragosan néztem magam elé, pedig a düh nem a sajátom volt.

Remek. Corn egyre dühösebb. Erre innom kellett.

- Lennél olyan kedves? – pillantottam a pult mögé.

Hocca rám vigyorgott. Hosszú ujjú felsőt és bokáig érő szoknyát viselt, ami eltakarta őt a kíváncsi szemek elől, befedve helyenként különös árnyalatú bőrét. Erős smink volt rajta, amin Sophie fanyalgott, de mi Hoccával meg Sophie láttán fintorogtunk, szóval kvittek voltunk.

Mióta itt dolgozott Dullville-ben Corn nagynénjeinek boltjában, és esténként kocsmát üzemeltetett, közelebb kerültünk egymáshoz – na nem úgy, mint ahogy megismerkedésünk hajnalában a ligetben -, és nagyon sokat dumáltam vele. Igaz, a legtöbb alkalommal oda se figyelt arra, mit mondok, de puszta jelenléte is elég volt nekem. Legalább ő nem szökött meg előlem.

- Colin úrfi már megint rossz fát tett a tűzre – állapította meg, miközben vidáman nézett rám, és eltörölgetett egy poharat, amibe italomat szánta. – Mi volt az?

- Lássuk csak… - Elgondolkodtam. Tudtam, hogy előtte nem kell takargatnom az igazságot, mert a dolgok valódi oldalát látva amúgy is rájönne, hogy hazudok, ezért kitálaltam neki. – Azt mondtam Cornnak, hogy randim lesz, pedig csütörtökön lemondtam. Nem tartottam be az anyámnak tett ígéretemet, a halloweeni buli helyett Corn meglesését választottam, és…

- Miért? – kérdezte a tündér, aki mindig is furcsállta, hogy Cornhoz húzok. Annak ellenére, hogy Corn legnagyobb sajnálatomra még a szépnél is szebbé vált, ő még mindig régi, csúf kedvesként emlegette, amikor nem akarta mások előtt felfedni, kiről van szó.

- Mert eljött hozzá az a srác, tudod, akiről már meséltem. Az a Kieran. – Úgy köptem az utolsó szót.

Corn blogján már korábban láttam ennek a srácnak a hozzászólásait, őt bezzeg nem tiltotta le, sőt élénk levelezésbe kezdtek. Kieran ismerhette a tükrözős trükköt, mert Corn elmesélte Sophie-nak, mennyire hasonlítanak egymásra, mennyire bírja. Csak arra nem számított, hogy ezt Sophie továbbadta Vale-nek, aki meg elmondta nekem. Én Hoccának számoltam be róla.

- Hogy az a srác! Nagyon jóképű, szeretném újra látni – ácsingózott Hocca.

- Előbb heverd ki Harlamot – tanácsoltam neki.

- Bagoly mondja verébnek – mondta sértődötten. – Colin úrfi az, aki lányokat csábít el, pedig nem megy ki a fejéből régi, csúf kedvese.

- Ezt ennél szebben nem is fogalmazhattad volna meg. Szóval meglestem őket, és láttam, hogy a srác túlságosan közeli kapcsolatba került Cornnal. Letérdelt előtte, mint valami olcsó történelmi szappanopera béna lovagja. Kíváncsi voltam, mit fog még csinálni, ezért Barnie segítségével beosontam.

Kis túlzással ez így volt igaz. Ráuszítottam az öt legféktelenebb Holloway macskára Barnie-t, így a boszik nem rám figyeltek, hanem a szoknyáik alatt kergetőző vadakra.

- Aztán lebuktam, de Corn megvédett. Ez nem nyugtatta le a boszikat, még mindig nekem akartak jönni, mire a Főboszorkányuk elmondta neki, hogy nem bánthatnak, mert az unokatestvére vagyok. Erre elszörnyedtek, hogy rokonságban áll egy szimpla halandóval. Megragadtam az alkalmat, és távoztam.

- Semmi más nem volt, Colin úrfi? – nézett rám gyanakodva, miközben kitöltötte az italt. Mintha tudta volna, mekkora hatással volt rám Corn egyetlen érintése. A fenébe is, nem akarok szerelmes lenni!

Átnyújtotta a poharat, én meg kortyoltam belőle, addig se kellett beszélnem. Édes íze volt, és úgy hatott rám, mint az energiaital, nem bódult, hanem élénk lettem tőle, ami most jól jött.

- De. Azt mondtam nekik, hogy miért engem akarnak meglincselni, mikor ők a bolondok, ha hisznek a mágiában, meg hogy mekkora sületlenség valakinek seprűt ajándékozni, ha van a háznál már vagy öt, aztán elárultam nekik, hogy Corn ugyanúgy utálja őket, mint én. – Hocca elkerekedett szemmel bámult maga elé, abbahagyta a pulttörlést. - Ezután távoztam. Vagyis kidobott az egyik nyanya, de ez már…

- Colin úrfinak most mennie kell! – kiáltott rám a tündérem. – Ha idejön egy boszorkány, Hocca nem tudja megvédeni!

- Nyugi, engem igazán nem kell megvédened – csitítottam.

- Hocca magát félti! Colin úrfi bűne nem Hoccáé!

Megkerülte a pultot, és elkezdett kifelé lökdösni. Engedtem neki, nehogy megint lebénítson az erejével, mint egyszer, mikor verekedésbe bonyolódtam. Próbáltam szép szóval hatni rá.

- Hahó, várj már, nem fognak idejönni, mert nem léphetik át a birtok határát a látogatás időtartamára, csak akkor, hogyha Corn hogyishívjákot mond rájuk, de nem hiszem, hogy fog.

Ez megnyugtatta valamennyire, már csak kicsit rémülten pislogott az ajtó felé. Amikor azon nem rontott be negyven boszorkány, visszament a pult mögé, és szigorú hangon azt mondta:

- Colin úrfi ma nem kap több tündérkoktélt.

- Szánj meg, bűbájos éjfény! – kértem tőle kedvesen.

Egy ideig habozott, majd szélesen rám vigyorgott, és újratöltötte poharamat.

Akár örülhettem is volna annak, hogy végre valahára szótértek a csajokkal, de nem fűződtek mostanában hozzájuk túl kellemes élményeim. Mikor Corn elmondta, hogy nem tud mit kezdeni a köztünk lévő vérségi kapcsolattal, az életét nem szándékozik arra áldozni, hogy ilyesmi után kutasson, mérges lettem rá. Egyébként is ideges voltam aznap, jött a sok idióta a szokásos viccekkel, mint például, hogy „Létezik barátság fiú és lány között?”, „Csak, ha testvérek.”. Ez érthető módon nem derített jobb kedvre, ezért vállaltam be egy csajt.

Stílusban hasonlított a régi Cornra, ezért nagyon kedves voltam vele, aminek láthatóan örült. Jól éreztük magunkat, és az este végén – vagy az elején, attól függött, mennyire tudom levenni a lábáról – csókolóztunk. Amikor csók közben ujjaimmal hajához értem, pont olyan selymes tapintású volt, mint Corné. Egy idő után én vesztettem el lábam alól a talajt, belegondoltam, milyen lenne Cornt csókolni, már olyan régen volt benne részem. Szóval elképzeltem, hogy ő az, aki velem szemben ül, és felcsúsztattam kezemet a lány combján.

Mélyen elmerültem az öröm eme ritka forrásában, amikor hirtelen kirobbanó dühöt éreztem, olyat, hogy rögtön meg kellett szakítanom a csókot. Corn mérges lett. Tudtam, elpuskáztam az esélyt, hogy közelebb kerülhessek bármelyik lányhoz is, mert a Corn-hasonmást faképnél hagytam, Cornnal pedig összevesztem. Egy teljes hónapig próbálkoztam nála, mindennap átmentem, az ablakában lógtam, amíg el nem hajtottak, de ahogy teltek a napok, úgy kezdtem el meggyűlölni. Tudtam, hogy én is hibás voltam az események még rosszabbra fordulásában, mikor két nappal később ebédszünetben megláttam az iskolában régi találkozóhelyünknél, felhúztam magam. Hozzám ne ereszkedjen le, ha eddig nem bírta megtenni, egyen csak a rengeteg menő barátjával! Rápillantottam, megfordultam, és ellógtam azt a keddi napot.

Ahogy megittam a második pohár tündérkoktélt, már azon töprengtem, mit nyújthatnék neki. A szerelmemet élből elutasította, biztonságot meg nem adhattam neki, hiszen a mágia terén erősebb és tapasztaltabb volt nálam. Semmi nem volt, amiben szükséget szenvedett volna, nélkülem jobb lett az élete. Józan paraszti ésszel tudtam, hogy jobb lesz, ha nem kerülök újra közel hozzá, mert a legutóbbi próbálkozásom azzal zárult, hogy fogta magát, és megszüntette a blogját. Miattam. Utáltam az egész helyzetet.

Utáltam anyámat, mert nem volt hajlandó Cornról beszélni.

Utáltam a két nyanyát, mert kiutasítottak a házukból.

Utáltam Sophie-t, mert mindig beárult a nyanyáknál.

És utáltam Cornt is, mert nem szerethettem.

- Tudom, hol rontottam el a dolgot – mondtam, mert Corn érzelmeinek intenzivitásából sejtettem, hogy úton van ide. Arra gondoltam, ha átváltoztatna valamivé, Hoccával előtte meg kell, hogy osszam a tanulságot. – Másokkal is kellett volna barátkoznom.

- Ez igaz lehet, Colin úrfi.

- Neki ott van a fazekasdi – Ez volt a kódnevünk a boszorkánykodásra -, de nekem nincs más, csak ő. Tudom, tudom, találnom kéne egy hobbit, de mit?

- Colin úrfi elkezdhetne tanulni – mondta Hocca.

- Inkább a halál.

Vége lett a murinak, megérkezett Corn. Éreztem, ahogy növekvő haragját próbálja elfojtani. Neki is volt még mit tanulnia. Felálltam, és a pulttól átültem egy ablak melletti asztalhoz, hogy végszükség esetén a virágosládákon keresztül menekülhessek. Most, hogy valódi boszi lett belőle, tudta fene, mit lehetett várni tőle. Berohant az ajtón, észre se vette az elszórtan mulatozókat, egyenesen hozzám rohant.

- Colin!

Bármennyire be voltam tőle rezelve, el kellett ismernem, hogy látványnak nem utolsó. Erősebben kezdett dobogni a szívem, úgy elborítottak az érzelmek, mint valami kamaszlányt, mikor arra gondoltam, hogy annyi idő után megérintett. Ettől ideges lettem, enyhén remegő kézzel markoltam meg az apró ajándékot, amit a mai napon mindenhova magammal vittem (emiatt lett sáros, az udvarukban összetalálkoztam egy farkasszerű izével).

- Isten és minden egyéb, általad tisztelt teremtmény éltessen! – harsogtam, majd egy lendülettel álltam fel, adtam neki puszit, és nyomtam kezébe ajándékomat.

Az ajtó felé indultam. Az ablak visszatükröződésében láttam, hogy Corn nem mozdul. Tartottam tőle, hogy ezzel elvetettem a sulykot, hogy mindjárt megpördül, és felém vágja az ajándékát, de ekkor olyan heves szeretetroham tört rá, hogy még én is fulladoztam tőle. A harag ott kavargott benne sötéten, most már nem is próbálta elnyomni, mindennél jobban vágyott arra, hogy eltűnjön belőle a szeretet. Illetve, hogy ne vegyem észre az irántam táplált érzéseit. De észrevettem, és ezt tudatni akartam vele.

Biztos távolságba mentem tőle, majd visszafordultam, és felé kiáltottam:

- Én is szeretlek!

Felszabadultan rohantam ki a szabadba, majd örömködve át a kis téren, hihetetlenül meg voltam könnyebbülve, amiért túléltem a haragvó Cornnal való találkozást, és semmi rossz nem történt velem. Szaladtam tovább a padok mentén, amikor egyszer csak elém ugrott egy alak.

Egyedül az volt a durva, hogy nem volt semmi, ahonnan előugorhatott volna. Egyszerűen a semmiből jött elő.

- Tetszik a halloweeni trükköm? – mosolygott rám.

Egyből megismertem a nyomorultat, bár a bokrok közül leginkább a ruháját vettem ki. Most már láttam, micsoda tenyérbemászó képe van. A haja az a fajta vörös volt, amit én kreáltam magamnak egy éve ilyenkor paradicsomsűrítménnyel, a szeme pedig fekete, mint az ördögé. Olyan mosolya volt, hogy attól sarokba szorítva éreztem magam. Mintha tudott volna valamit, amit én nem.

Nyilvánvaló, hogy mit tudott: átjönni a birtokhatáron! Sürgősen körül is néztem több boszorkány után kutatva, de csak az idült alkoholista haveromat láttam, aki újságpapírral takargatta be a kutyáját. A srác még jobban elvigyorodott.

- Na, mit gondolsz?

- Észvesztő – válaszoltam neki, aztán kikerültem. Nem vicceltem a nevével, az túl sablonos lett volna, már ezren megcsinálhatták vele előtte, helyette tudomást sem vettem tőle, úgy kezdtem el rohanni a temető felé.

O.O

Hajnali kettő volt, a buli heve csillapodott, hogy aztán háromkor új lendületet kapjon. Pont a holtidőben estem be. Nagyon vigyáztam, el ne hagyjam a bár környékét. Nem merészkedtem a sírok közelébe, a tavaly történtek után még a saját nagyanyám sírját is óvatosan látogattam volna, nehogy felkeltsem ott nyugvó szellemét.

Összességében kellemesen éreztem magam, nem gondoltam a holnappal, amikor is iskola volt. Ez azért volt többet között rossz, mert Sophie addigra már ki kellett, hogy szedi Cornból szemtelenségemet, és megtudva, mit csináltam, megint olyanokat mond majd a háta mögött és az egész iskola színe előtt rám, ami után még nagyobb vesztesnek fognak tartani. Vale-re se számíthattam. Általában jóban voltam vele, de a ’Corn és Colin együtt’ cuccot nem támogatta, mert angyalként helytelenítette a vérfertőzés legcsekélyebb eshetőségét is.

- Szia! – köszönt rám egy csaj, aki mintha meglett volna a nyáron. A szervezetébe bevitt nagy mennyiségű alkohol ezt elfelejtethette vele, mert új husinak nézett. – Mi ez a maskara?

- A hétköznapi szerelésem.

- Miért nem vettél fel valami bevállalósabbat?

- Tavaly szívtam a vámpírjelmezemmel – mosolyogtam rá, azután elfordultam.

A másik oldalamon egy olyan csaj volt, aki a kezén számolgatott valamit magában. Nagyon rákoncentrálhatott, mert némán mozogtak ajkai, miközben a semmibe bámult.

- Mi az? – böktem oldalba könyökömmel.

Rám nézett, és elsírta magát. Megölelt.

- Szeretlek! - bőgte.

- Bocsáss meg, ki kell, hogy ábrándítsalak. – Kíméletesen átpasszoltam az egyik ismeretlen srácnak, aki vigasztalni kezdte. Visszatértem az első számú leányzóhoz. – Láttál mostanság valaki érdekeset?

- Csajszit? Nem nagyon. Rajtam kívül az egyetlen értékelhető a Természetnek öltözött, és ennek jegyében meztelenül sétált be a kapun, viszont őt a tiszteletes pár órája hazaküldte közszeméremsértésre hivatkozva.

- Srácra gondolok – pontosítottam, arra gondolván, hátha Kieran ide is beugrik. Az átkozott.

- Ja! Uncsik.

Mivel ő meg nekem volt unalmas, megpaskoltam a hátát, és eljöttem a pulttól. Tíz percnyi mászkálás után arra jutottam, az éjszaka tökéletes a tenger lesésére. Mindig megnyugtatott a hatalmas víztömeg. A rajta táncoló holdsugarak. A szél hangja. Mióta nem voltak vérszomjas dögök a városban, nyugodtan üldögélhettem a homokban.

Az utak elhagyatottak voltak, mindenki a buli helyszíne körül sűrűsödött azokat leszámítva, akik betértek egy-két koktélra Hoccához. Ha sokan tolongtak volna a parton, az se lett volna baj, tudtam egy helyet, ahol magamra maradhattam. Cornnak se árultam el, hol van, ezért az ő váratlan felbukkanásától se kellett tartanom. Szívesebben mentem volna a kertükbe a fához, ami az utóbbi időszakban nem egyszer megvigasztalt – szabályosan lenyúlt az egyik ágával, és kicsit hátba veregetett -, jobb híján mégis a partot választottam.

Egyenesen odamentem a rejtekhelyhez, levettem cipőmet, és a hideg homokban lépkedve  bementem a kicsiny, széltől óvott helyre. Lefeküdtem a homokba. Mobilom továbbra se volt, az órát meg, amit anya expasija vett nekem, a vízbe kellett dobnom az összes többi cuccával egyetemben, amikor szakítottak, ezért a hajnalra bíztam magam. Amúgy is csak reggelre akartam hazaérni, amikor már az összes banya eltakarodott, és a farkasszerű fenevad sincs a közelben.

Azonnal elszundítottam, ami nem is csoda, napok óta alig aludtam, annyira ideges voltam Corn születésnapja miatt. Álmodtam, de kivételesen nem róla. Egy hatalmas szökőkút alatt futkostam Barnie-val, valamiért el kellett kapnom, de nem ment, folyton meglógott előlem. Aztán vörössé vált bundája, és fente rám a karmát, belém is kapaszkodott, nem sikerült leráznom magamról. Éreztem, ahogy a nyakamba liheg.

Az álom ezen szakaszában arra ébredtem, hogy valaki a valóságban is a nyakamba liheg. Egy kiscsaj feküdt mellettem. Nem lehetett több tizennégynél, és öltözéke egyetlen lepedőből állt. Úgy éreztem magam, mint akit fejbe kólintottak. Még a végén erre járnak a járőrök, és lecsuknak engem liliomtiprásért, miközben hozzá se nyúltam! Megragadtam a vállánál fogva.

- Ki vagy? – kérdeztem tőle. Ismeretlen volt számomra, ahogy a suliba járó alsóbb évesek általában. Sötétbarna haját hátrarázva nézett rám, és hátrébbhúzódott.

- Mi… Mikayla – felelt riadtan.

- Miért nincs rajtad ruha, Mikayla? Nem tanított meg a mamád arra, hogy…

- Nekem nincs mamám.

Ebbe jól belenyúltam. Azt hittem, felzokog, mint a lány a buliban, de a rémülete ellenére meglepően jól tartotta magát. Engem már semmi sem lepett meg, ezért indítványoztam, hogy számoljon be róla, hogy került mellém.

- Na, jó, világosíts fel, hogy mit keresel itt! – kértem tőle a lehető legkedvesebben, közben levettem a pulóveremet, hogy odaadjam neki.

Félreérthetett, mert erre elhúzódott, és még jobban megijedt, akkor nyugodt csak le, mikor átnyújtottam neki a pulcsimat. Kicsit lejjebb csúsztatta a lepedőjét, mire gyorsan elkaptam pillantásomat. Felvette a pulóveremet, és a lepedőből szoknyát csavart magának. Ügyetlenül csinálta, nem lett valami csinos, de a célnak megfelelt. Amikor megvolt vele, mesélni kezdett.

- Tizenöt éves vagyok, és nincsenek szüleim. Átutazóban voltam az egyik városon, farkas alakban mentem, mert telihold volt, amikor elkapott egy boszorkány. Sokáig ott…

- Várjunk csak! – Döbbenten néztem rá. – Egy boszorkány?

- Igen – mondta, és bólintott hozzá.

- Te lány, ezt nem kéne ilyen szabadon hirdetned – hajoltam közelebb hozzá, mire a karjait összefonta maga előtt. – Dullville-ben nincsenek oda a mágiáért.

- Tudom, hogy te halandó létedre megértesz minket.

- Valóban? – Gyanús volt, nem is kicsit.

- Nagyon örülök neki, hosszú ideje nem beszéltem már halandóval, mert az emberek nagyon félnek a vérfarkasoktól.

Pislogtam kettőt, aztán nyeltem egyet. Egy vérfarkas. Számtalan mendemondát hallottam róluk, amik közül alig bizonyult valamelyik igaznak, de azért… hű. Egy vérfarkaslány. Rufus egy fajtársa.

- Félsz tőlem? – kérdezte. Látszott rajta, hogy ő az, aki fél.

- Nem. Szóval elkapott egy boszorkány. Mit tett veled?

- Rám tett valamit, amitől nem tudtam visszaváltozni. Az átváltozások egyébként is minden erőnket fel szokták őrölni, az meg, hogy nem tudtam ismét emberi alakot ölteni, veszélyes volt. Az emberek könnyen észrevehették, hogy más vagyok, mint a többi farkas, az igazi farkasok pedig bánthattak. A boszorkány egy erdőben tartott, és néha megfenyített, amivel eltörte néhány csontomat. Gyorsan gyógyulunk, ezért nem aggódtam miatta, de elegem volt az egészből, én csak jobb életet akartam magamnak.

- Milyen életet? – kérdeztem kíváncsian. Árvának lenni önmagában nem habos torta, én már csak tudom, de az, hogy mellé még vérfarkas is az illető… gáz.

Mikayla ettől érezhetően izgatottabbá vált. Nem mondtam volna lelkesnek, de az biztos, hogy jobban szeretett beszélni róla, mint eddig sorsáról.

- Nekem soha nem volt senkim, mindig kiközösítettek, bárhol is voltam, árvaházban, nevelőszülőknél, iskolában… Ezért is örültem meg, amikor megtudtam, hogy az egyik vérfarkas társunk falkát akar alapítani.

- Falkát? Tele vérfarkasokkal? – tudakoltam tőle a legkevésbé sem lelkesen. Ez több, mint rossz ötlet lett volna.

- Tudom, hogy furán hangzik. – Nem furán. Szörnyen. – A farkasok falkákban élnek, de a vérfarkasok magányos teremtmények. Ugyanakkor emberi alakunkban ugyanúgy szükségünk van a társaságra, mint bárki másnak. Akinek ez nincs meg, az farkas alakban veszélyesebbé, kezelhetetlenebbé válik. A Főboszorkányoktól nem várhatjuk el a sok más teendő közepette, hogy még nekünk is falkákat szervezzenek, ezért örültem meg, amikor hallottam az új falkáról – arra gondoltam, hogy talán… engem is…

- Értem már. Lehet, hogy bejön.

- Lehet. Ezért is kell továbbindulnom, amint lehet. Nem akarok itt maradni, félek, hogy az a boszorkány megint elfog, és visszavisz az erdőbe.

- Hogy tudtál elszabadulni? – kérdeztem, de csak azért, mert láttam, hogy nagyon szeretné kibeszélni magából a történteket. Igazam lett, beszélni kezdett, mint a vízfolyás, elmondta, hogy ma jött érte a boszorkány az erdőbe, és idehozta. Összeráncolt homlokkal néztem rá. – Idehoztak téged… csak nem a partira?

- Milyen partira? – kérdezett vissza.

- Hé, nem te voltál az a farkasszerű valami, ami jól rám ijesztett ma? – Elhűlve meredtem rá. Cornnak hozták el. Szóval mégsem a seprű volt a legrosszabb ajándék.

Mikayla elvigyorodott.

- Megijesztettelek?

- Ó, de még mennyire! – vágtam rá.

Gondoltam, elmondom neki, mennyire betojtam tőle, nem árt neki az önbizalom, esetleg még arra is felbiztathatnám, hogy legközelebb ne hagyja magát, suttyomban menjen oda a boszihoz, és harapjon bele a fenekébe. Idáig nem jutottam el, mert ekkor belém hasított Corn érzelme. Kétségbeesett volt, valami nagyon bántotta. Nem ajándékom vagy viselkedésem lehetett, azt már megtudtam volna korábban, más baja volt. Nem tudtam, mit tegyek. Menjek oda? Miben lehetnék én a segítségére? Meg aztán hagyjam magára ezt a kislányt?

- Át tudsz változni farkassá? – kérdeztem tőle.

Megrázta a fejét. A fenébe, gondoltam, akkor teljesen védtelen, nem hagyhatom itt. Pedig egyre sürgetőbbé vált a Cornban égő kétségbeesés, oda kellett mennem.

Felállítottam a lányt, megnéztem, hogy a szoknya nagyjából takarja-e, majd visszaindultam vele az éjszakában. Alig aludhattam fél órát, mert a temetőben még mindig tombolt a buli. Ahogy befordultam a sarkon, Mikayla belém kapaszkodott, és ijedten suttogni kezdett.

- Itt a boszorkány!

Valóban ott volt, már én is láttam. A boszorkány, aki  láncra verte, és kínozta szegény lányt. A boszorkány, aki megkarmolt. Egyelőre nem vett észre minket. Arra gondoltam, meglepem. Már épp összeállt a fejemben egy jó kis terv, amiben szerepelt némi szentelt föld, a rágóm és egy villanypózna, amikor meghallottam magam mögött egy ismerős fiúhangot.

- Nem ajánlanám.

Mikayla remegni kezdett mellettem. Átkaroltam, és lassan hátrafordultam.

- Micsodát? – kérdeztem tőle.

- Tudod te azt.

- Mi a fene, gondolatolvasó vagy? – törtem ki.

Mikayla még közelebb húzódott, de közben érdeklődve nézegette a boszorkányfiút. Úgy látszott, valamiért nem fél tőle. Kieran nem törődött velem, a kislány felé nyújtotta kezét.

- Gyere velem, visszaviszlek Corneliához.

Eldöntöttem, hogy Kieran mindenki másnál utálatosabb, és nem fogom hagyni, hogy bárhova is vigye a pártfogoltamat. Nem fogom megengedni neki, hogy még valakit elvegyen tőlem, legyen az akár tizenöt perce az ismerősöm. A vérfarkaslány elé léptem, és rávágtam egy nagyot Kieran kinyújtott kezére.

- Nem viszed te sehova!